Képek csak úgy…

A feltörekvõ dél-amerikai filmeknek helyt adó Nuevo Cine Latino fõleg a mai argentin és brazil lét kérdéseit feszegeti. Jorge Durán: Proibido proibir (Tilos tiltani) címû mûve a latin-amerikai lét brutalitását mutatja be, amint néhány egyetemista a viszonylag gondtalan hétköznapok után a nyomornegyed korrupt és mindenható rendõrei elõl kényszerül menekülni. Egyikük (Paulo, a medikus) haldokló páciensének tett ígérete szerint elindulnak a nyomornegyedbe megkeresni a hölgy fiait. Az idõsebbiket azonban pár nappal korábban végezte ki a rendõrség, a fiatalabbikat – aki tanuja volt az esetnek – azóta is keresik. A barátok megpróbálnak segíteni a srácnak megszökni, így õk is a rendõrök célkeresztjébe kerülnek. A nyomornegyedben nincs törvény, nincsenek tanuk, vagy te vagy gyorsabb, vagy a golyó… A folyton beszívott medikus, az elhivatott afrobrazil szociológus és a gyönyörû építészlány szerelmi háromszöge, és ahogy erre rávetül a brazil nyomorvilág.

Erre legalább nagyjából emlékszem, bizony érdemes megnézni. Egy kiscsávót beszippant egy szkinhead társaság. Egész addig csak “kellemes teadélután”, amíg a sittrõl vissza nem tér egy régi tag, valami súlyos haverral odabentrõl. Ettõl kezdve már kezd véresen komoly lenni az ügy (szó szerint). Dráma, és elgondolkodtat.

Srdjan Golubovic: Klopka (The Trap; A Csapda) címû alkotása egy újabb fejezet az “élet ára” sorozatban. A film a mai Belgrádban játszódik, ahol háború már ugyan nincs, de a társadalom szétszakadása tapintható, érezhetõ, átélhetõ. A méregdrága városi terepjárók ablakait az utcagyerekek próbálják baksisért lemosni a piros lámpánál; a háborúban megtollasodott oligarchák érinthetetlensége, az átlagember kilátástalansága. Egy nyugodtan átlagosnak nevezhetõ pár kisfiáról egy iskolai tornaóra segítségével kiderül, hogy súlyos szívbeteg. Mûteni Németországban lehet, Szerbiában nem. Az ehhez szükséges párezer eurót képtelenek elõteremteni (ha mindent eladnak, akkor sincs meg az összeg), hirdetéssel próbálkoznak. Az újsághirdetésre egy furcsa ajánlat érkezik: életet az életért. Ha Mladen (az apa) lelõ egy célszemélyt (“szimpla” bérgyilkosság), a gyerek gyógykezelésének árát kapná cserébe. Persze semmi nem olyan egyszerû, mint elsõre tûnik, a gonosz lehet, hogy nem is annyira az, a jó lehet, hogy rossz — de Mladennek az életrõl kell döntenie: a célszemély vagy a kisfia? Végülis ez az õ élete…

A feltörekvõ dél-amerikai filmeknek helyt adó Nuevo Cine Latino fõleg a mai argentin és brazil lét kérdéseit feszegeti.
Diego Lerman: Mientras Tanto (Idõközben) filmjében felszabadultabban tekint a problémákra. Buenos Airesben élnek a szereplõk, a több szálon futó történetek itt-ott összeérnek, akár össze is gabalyodnak (és ebbõl néha komikus szituációk adódnak), majd újra szétválnak és futnak tovább. Problémák vannak, de az élet alapvetõen szép, és a legtöbb esetben van valami (néha elég meglepõ) megoldás is.

Bizony, a lustaság fél egészség… Ebbõl csak egy képes “olvasónapló” lett.
Ohó, már emlékszem! Ez egy ötletesen fordulatos filmecske, melegen ajánlom megtekintésre.
Egy kiégett újságíró és egy sztárocska szellemi párbaja, hazugságok, igazságok, feszültség, élet.

Hát, még egy évvel idõsebben… Kösz mindenkinek a jövést/küldést, kívánást :-)

Bizony, a lustaság fél egészség… Ebbõl csak egy képes “olvasónapló” lett :)

Most, hogy már több (khm… szóval kettõ) fesztiválos téma is van, ideje szétdobni õket. Remélhetõen egyre csak bõvül majd ez a lista :)
* Sziget Fesztivál 2007, Budapest
* Rakkautta & Anarkiaa, Helsinki Nemzetközi Film Fesztivál

Ma a Lisszaboni Vízmûvek Barbadinhos Gõzszivattyú állomását látogattuk meg. Gigantikus, három emelet magas gõzgépek és szivattyúk sorozata, nagyon szép állapotban megõrizve. A gépeken Windsor felirat van, de mégis franciák. Lehet, hogy az angolok és a franciák képesek voltak valami közös bizniszbe fogni? Mindenesetre ezt az állomást 1880. október 3.-án helyezték üzembe, Alviela folyó vizét szivatták a négy gõzgépével a Lisszaboni csapok felé. 1928-ig “megállás nélkül” dolgoztak.
A szomszéd épületben meg ott ketyegnek a modern elekromotoros szivattyúk és nyomják a vizet a városnak még most is.

Még vasárnap találtam az alfamai sikátorokban sétálva ezt a pici kis kajáldát (4-5 asztal csupán, “A Baiuca“), de reménytelen volt, egy fél seggnyi hely sem jutott. Ma a spanyol kollégával újra megpróbálkoztam, de egy kicsit korábban. Sikerült :) Lassacskán a zenészek is megérkeztek, szépen csendben plönytögtek a gitárokon. A pincérnõ szépen felvette a rendeléseket, kiosztotta az elõételeket; majd lecsavarta a világítást és rázendített egy fado-ra. :) Aztán az este folyamán még néhány járókelõnek látszó személy is odafurakodott, és énekelt egy jókorát. A legmeglepõbb talán az volt, amikor a konyhásnénik zendítettek rá egy refrénre.
Asztaltársainktól megkérdeztem, hogy hogyan akadtak rá a helyre, és azt a profán választ kaptam, hogy az útikönyvbõl… Puff neki, ezek szerint ez nem egy eldugott kis izé, hanem egy “híres” hely. Sebaj, a kaja nem volt rossz, és a zene meg kiváló volt.