Képek csak úgy…

Másnap a keresztény negyeddel kezdtünk. Itt áll a Szentsír templom, ami magába foglalja a kereszt helyét és Jézus sírját. Ez egy érdekes templom, egy féltucatnyi keresztény egyház osztozik a helyszínen, az egész kicsit kaotikus (nem csak katolikus). Különbözõ stílusú oszlopok feszülnek egymásnak, szentélyek és oltárok állnak egymás mellett.

Egész mélyre le lehet menni a templomban. A mínusz eggyen Szent Heléna (Ilona?) örmény kápolnája szép kis mozaikkal, majd a mínusz másodikon az Igazi Kereszt római katolikus kápolnája (egy kis görög-katolikus oltárral kiegészítve).
Odafent a központban Jézus sírja van, de körülötte mindenfelé szent helyek, amerre a szem ellát (itt a térkép).

Zsidóknál és keresztényeknél már jártunk, ideje volt fellátogatni a Templomhegyre, a Muszlimok harmadik legszentebb helyére. Turistáknak csak elég szûk idõben (f11-f12 és délután valamikor két órát) lehet meglátogatni, ráadásul a bejárat egy jellegtelen kis kapu a siratófal bejárata mellett. Véletlenül nem téved oda látogató, az biztos… Tegnap milyen üres volt a siratófal, ma már egy közepes tömeg szállta meg. Mindenki épp ezen a hétfõn akart Bar Mitzvázni, ami erõs dobolással járt, ráadásul ott a fülünk mellett, miközben próbáltunk sorbaállni az átvilágító bizottság elött.
Sebaj, bejutottunk, de csak a Templomhegyre. Sajnos egyik mecsetbe sem engedtek be, pedig tutira nem szentségtelenítettük volna meg. Mindegy, szép volt kívülrõl is. Kifelé már lehetett menni a többi kapun is, így ott mentünk ki, ahol tegnap majdnem betévedtünk (csakhát a palesztin õrök ezt nem vették jónéven), egyenesen a bazárba. Közben Matusz is megérkezett már Haifáról, gyorsan összetelefonáltuk magunkat — hol máshol, mint a Falnál ;)

Már csak egy hegy volt hátra, úgyhogy végigcaplattunk a Via Dolorosán az oroszlános kapuig, majd azon túl az Oljafák hegyére. Egy jó kis meredek emelkedõn vezetett az út. Bár eddigre a jeruzsálemi idõjárás erõsen fagyossá vált, mi ott és akkor egyáltalán nem fáztunk (még Matusz sem a rövidnadrágjában), miközben kacskaringóztunk felfelé a zsidó temetõk között. Odafent azonban viharos szél tombolt. Szemben az óváros, a falak elött katolikus temetõ, jobbra a muzulmánok nyugszanak, itt a hegy lábánál meg a zsidók. Szerencsére a kilátóterasz elég lépcsõzetes és zegzugos volt, hogy találjunk egy viszonylag csendes sarkot nézelõdni.
Lefelé jövet megnéztük a Dominus Flevit templomot (itt sírt Jézus Jeruzsálem bûneiért) és a Gecsemáni kertet, Matusz pedig pihent közben, mert rövidnadrágban nem engedték be.

(Mivel a saját fényképek egyelõre nincsenek kiválogatva, itt egy link képekkel, mi micsoda Jeruzsálemben.)

Visszasétáltunk az óvárosba, az egyik muzulmán negyedbeli internet kávézóban Tamás lefoglalta a helyeinket a budapesti repülõn. Tovább nézelõdtünk a bazárban, abban a reményben, hogy valami kocsma is akad benne. Végül egy arab legény azzal fogott meg, hogy nála lehet Tafiyeh palesztin (ramallahi) sört is inni. Igaz, hogy másfélszer annyiért mérte mint az izraeli sört, de ezt azzal indokolta, hogy jóféle csempészsörrõl van szó, amit — mint általában minden palesztin területeken gyártott terméket — nagyon nehéz behozni Izraelbe és így viszonteladók hosszú láncolatán ér hozzá az áru. Persze ettõl függetlenül a Tafiyeh cégér kinn lógott a kávézó falán, feltételezhetõ ezért a folyamatos ellátás ;)

Sörözés után elindultunk a szállásáunkra, mert kissé már elfáradtunk a bazári pörgéstõl. A helyi viszonyokat az egyik árus “you need, I have” köszöntése jellemezte a legjobban, mert tényleg szinte mindent lehetett kapni, de az már erõsen ködös volt, hogy kinél és mennyiért.

Útközben vásároltunk két doboz king size (1 literes doboz) Baltika sört check-in utánra és 100 gramm (“sto grama”) igazi izraeli Alaska vodkát alufóliával leheggesztett yoghurtos pohár kiszerelésben.

Fél 8 körül lementünk vacsorázni, majd fél 10-re visszamentünk a szállodába és kisebb nagyobb megszakításokkal szemünket pihentettünk hajnali negyed 2-ig (Ralloú és Tamás közben bepakoltak).

Hogy miért ilyen elbaszott idõben indulnak innen a repülõk, azt jótékony homány fedi…

Na, hát itt lennénk Jeruzsálemben. Szerencsére a kávézók korán nyitnak (már hozzánk képest) a Ben Yehudán, így a sarkon kipróbáltuk az “extended israeli breakfast” napindításnak. Jó változatos, egy felüdülés a jordán “kontinentálisnak gondolt” reggelik után. Innen csak valami másfél kilométer az óváros, úgyhogy a Nagy Villamosépítés mentén bevágtattunk a régi Jeruzsálembe.

Az egész város — de legalábbis a muszlim része — egy nagy bazár. Üzletben nem ismernek határokat, ugyanazon a fémtányéron Dávidcsillag, görög kereszt, Allah szeme és katolikus kereszt. Tessék csak tessék, kinek mi tetszik.

Egy félreesõ lépcsõn felmászva a jeruzsálemi tetõkön találtuk magunkat, majd onnan mindenféle hátsó kis sikátorokban lukadtunk ki. Nem a turistahordás fõcsapás, hanem Jeruzsálem backstage ;-)
Kicsit furcsa volt, hogy a vízórák az utcán meredeznek a ház mellett, és onnan kúsznak a csövek minden lakásba (nem csak az óvárosban, hanem kint a modern részen is).

Ahogy jöttünk-mentünk (közben próbáltak ránktukmálni mindent, de szerencsére nem nagyon erõszakosan) egyszercsak egy golyóálló üvegajtónál találtuk magunkat. Kiderült, hogy megtaláltuk a Siratófalat. Pont jókor, mert Matusz foglalt nekünk faltúrát, és még nem tudtuk, honnan is indulunk. Miután megcsodáltuk a falat — én egy kicsit többet; a nõknek van mondjuk 15méterük, a fickóknak meg 45. Plusz a Wilson’s Arch, ami fedett, így rossz idõben is lehet imádkozni — megkerestük a Western Wall Tunnels bejáratát. A Siratófal déli csücske látható csak szabadon (’67-ben a hatnapos háborúban “kitisztították” ezt a területet), a többi a házak alatt van. Ide ástak le az izraeliek, és így az egész majd 500 méteres fal mellett el lehet sétálni.

Ebben az alagútban van az a pont, ami a legközelebb van a hajdani Második Templom szentélyéhez (amiért tulajdonképpen a zsidók a fal felé imádkoznak), valószínüleg jelenleg ez a legszentebb helyük.
Tovább sétáltunk a fal mellett és a város alatt, utunkat egy ókori aquaductban folytattuk, majd a Via Dolorosán (ahol Jézus sétált a keresztjével) lukadtunk ki a felszínre. Innen biztonsági õrök kísértek vissza a zsidó negyedbe, na ez volt igazán a furcsa érzés… Egész Jeruzsálem (az óváros legalábbis) eléggé feszült érzés a sok különbözõ egyenruhás géppisztolyos járõrtõl, erre még rátesznek ilyen csoportos mókázással. Nem volt jó, hagyniuk kellett volna, hogy szétszéledjünk önállóan.

Mászkáltunk még egy kicsit a városban (szokás szerint ettünk egy kis falafelt és swarmát), felmásztunk a városfal demó részére is (a többit pénzért lehet megmászni, de ennyi is bõven elég volt). Aztán visszamentünk a “Generations Center”-be, ami egy multimédiás kiállításnak ígérkezett. A kivitelezés emlékezetes meg látványos, csak a téma nem nagyon kötött le. Egy jó kis hazafias “egy nemzet vagyunk” mûsor volt csupán…
Hazafelé kívülrõl körbejártuk a városfalat (na jó, csak félig). A Zion hegyen mentünk keresztül, ’67 elött idáig jöhettek a zsidók imádkozni, mivel a városfal volt a Jordán határ.
Este még ettünk valamit, aztán eldõltünk, mint egy (két) zsák.

A müezzin hajnali imára hívó éneke mellett már harangszót is hallottunk.

Reggelire a szokásos pita – lekvár – olvasztott sajt – vaj – rántotta – instant kávé / tea varázskeveréket kaptuk, majd elindultunk megnézni egy-két ammani nevezetességet.

Taxiháton felvágtattunk a citadellába [borravalóstul volt 1 JD (~1€)! A finn (5,10€), de akár a magyar (1,5€) taxi alapdíjból kétszer körbe lehet furikázni Ammant!], majd kb. másfél órányi nézelõdés után leballagtunk az amfiteátrumhoz. Ott is nézelõdtünk egy fél órát, majd taxival és visszamentünk a szállodánkhoz, ahol a járgányunkat hagytuk.

Kitöltöttük az utolsó fél órát is az ammani közlekedéssel járó élvezetbõl [mostmár mi is rendeltetésszerûen használtuk a dudát], majd miután visszadtuk a járgányt átültünk egy taxiba és lementünk a Jordánhoz a King Hussein / Allenby híd átkelõhöz.

Azt hittük, hogy nagyon olcsóért fogunk átmenni Izraelbe, mert a taxi árát sikerült lealkudni 20 dínárra, de végül mégsem így lett, mert az átkelõ pénteken és szombaton csak reggel 7-tõl és déli 1-ig van nyitva [Vagy délig. De végülis mindegy, mert már kettõ is elmúlt addigra]. Így rövid tanakodás után, újabb 25 dínárért, elindultunk a 90 km-rel északabbra a Sheik Hussein hídhoz (a Jordan Valley átkelõhöz).

Lent a Jordán völgye végig zöld volt, de ahogy haladtunk észak felé a völgyet keletrõl szegélyezõ domboldalak is kizöldültek.

Az átkelés nem ment a legsimábban, mert a taxi amiben ültünk csak az elsõ útlevélellenõrzésig vihetett. Onnan a következõ 1-1.5 km-n kénytelenek voltunk további 1 dínárért igénybe venni a helyi taxis maffia szolgálatait a jordán oldali vámmentes boltig. Közben sikeresen átestünk a csomagátvilágításon. [Ahol a Holt tengeri sós kõ elõször fennakadt az egyenruhásokon. De elég gyorsan belátták, hogy a só nem korall, meg a világpiac amúgy is tele van "holt tengeri ásványokkal", úgyhogy élve kijutottunk Jordániából.]

A vámmentes furcsamód dollárelszámolású volt és nagyon drága, mint általában azok a szolgáltatások amelyeket a turisták szoktak igénybe venni Jordániában. Viszont a harmadliteres Amstelt már 0.75 dollárért mérték és nyíltan meg is lehetett inni a bolt elõtt.

A vámmentesben vettünk néhány üveg jordán bort és néhány doboz sört, majd arrébb ballagtunk megszerezni a jordán kilépési pecséteket, onnan pedig tovább kutyagoltunk a Jordán hídjához abban a reményben, hogy majd át fogunk sétálni Izraelbe. Ugyanúgy, mint ahogyan néhány napja átsétáltunk Izraelbõl Jordániába. A híd jordániai végénél üldögélõ rendõr azonban elmagyarázta, hogy itt csak busszal lehet átmenni Izraelbe, úgyhogy visszaballagtunk a vámmentes bolthoz és kb. fél óra várakozás után elindultunk busszal Izrael felé [ami újabb másfél dínár volt, és nem ment többet, mint 500 méter. Hiába, a helyi gazdaságot élénkíteni kell...]. A híd izraeli végénél a busz várakozott vagy egy negyed órát, majd végül letett minket az izraeli átkelõnél.

[Izraelbe belépni -- mint késöbb kiderült kilépni se -- nem egy leányálom. Elõször jön a faggatózás, ki fia borja vagy, mi a fészkes fenéért akarsz te a szent földre lépni, és -- nem utolsó sorban -- what's the connection between you. "Szerencsénkre" elöttünk egy orosz csoport volt, szépen hosszan, aprólékosan elbeszélgetett az elbeszélgetõ mindenkivel.
A csomagátvilágítás következett, a berendezésre ki volt írva, hogy "ha egy mód van rá, ne mássz fel a szalagra". Furcsa látogatóik lehetnek, hogy ez már tömegesen elõfordult (nyilván nem írnák ki, ha nem lett volna rá precedens :) ). Matusz vetõdött elsõnek: Tiszta, mehet. Tamás következett, a kis hátizsákban talált valamit a szigorú spiné. Útlevél el, lebassza a földre a zsákot, rá az útlevelet, és simán visszaül a többi csomagot vizslatni a röntgen szemeivel... :-o
Kiderült, hogy majd jön egy Józsi és õ már egy kvalifikált szakember, a kesztyûs kezével messzirõl kiszagolja a csúnyaságokat ("open it and step back..."). Közben Matusz már az útlevélellenõrzésnél próbálkozik. Igen ám, de a hátizsákos turista mindenhol gyanús, pláne, ha hotel-foglalása sincs. Akkor legalább mutassa a repülõjegyét! Azon most ne akadjunk fel, hogy manapság már nincs repülõjegy(!) -- minden e-ticket alapú ugyebár -- a felkészült utazó igenis nyomtassa ki a foglalást (megsemmisítve így az "e-" részét a dolognak). Mi persze gondoltunk erre a hülyeségre, és el is tároltuk alaposan a papír alapú e-jegyet. Igen ám, de pont azt a hátizsákot kutatta bõszen a mi Józsink, amiben a "jegyek" lapultak. ;) Matusz holtvágányra került, addig nem kaphatta vissza az útlevelét, amíg az én zsákom nem teljesítette a vizsgát...]
Végül úgy egy óra várakozás, csomagvizsgálat és útlevélkezelés után már Izraelben is voltunk. Szóval minden összeadva úgy 2 és fél órát tartott, ameddig Jordániából Izraelbe értünk.

Rövidel érkezésünk után megegyeztünk egy Tibivel (akirõl késõbb kiderült, hogy a helyi maffia embere lehet, mert az átkelõn kívül várakozó taxisok elõl halássza el a klienseket még a határ területén belül), aki 200 sékelért elvitte Ralloút és Tamást Bet she’an-ba, majd Matuszt tovább Afulába.

Bet sha’an-ból Ralloú és Tamás Jeruzsálembe utazott tovább, Matusz pedig Haifára, majd Nesherbe az osztálytársához.

[Szombat lévén semmi nem volt nyitva, a buszok sem közlekedtek. Bár a Tibi azt mondta, hogy ebbõl a megállóból indul egy busz Jeruzsálembe, pontban 7-kor, ezt semmi külsõ információs forrás nem tudta alátámasztani. A megállóban nem volt menetrend, a szomszéd (helyi)buszok meg másik társasághoz tartoztak, fingjuk nem volt a távolságiakról. Türelmesen rágcsáltuk hát a korábban a vámmentesbõl beszerzett csipszet, közben Ralloú kinézett egy szimpatikus szállást Jeruzsálemben, és le is foglaltuk. Tamás az Egged busztársaság weboldalát bûvölte a mobilon -- hátha kiderül a menetrend --, de az az oldal már annyira webkettes, hogy semelyik brózer nem bírkózott meg vele (standard, Skyfire és Opera volt terítéken)...
Aztán hét elött 5 perccel elkezdtek szállingózni a helyi erõk, majd pontban megérkezett nem egy, hanem rögtön két busz is! Na ezek aztán felváltva álltak meg a megállókban közben meg padlóig nyomták a gázt (biztos ezt is a Toyota szállította). Egy körülöttünk ülõ család nyilván nem elõször utazott ezen a vonalon. Felszálláskor érdeklõdve tekingettünk a halomnyi reklámzacskóra, amit a gyerekek köré csoportosítottak. Aztán csikorgó kerekekkel keresztülvágtattunk egy féltucat körforgalmon. A gyerkõcök már fehéredtek, és még el se hagytuk a várost... Szó se róla, idõben Jeruzsálembe értünk.

Itt a helyi taxismaffiával kerültünk összetûzésbe. Dél-Jordániában kopasztják ugyan a turistát, de azt legalább "stílusosan" csinálják. Ha rajtakapod, vagy alkudozol, az teljesen rendben van, megállapodtok valahol "kölcsönösen elõnyös" pozícióban. Ammanban meg pofátlanul olcsó a taxaméter és gyakorlatilag kérés nélkül bekapcsolják, nincs vagy elég alacsony a "mutyihányados".
Itt Jeruzsálemben, a taxis az általa mondott árból nem enged, és még õ van vérig sértve, hogy akkor a taxamétert preferáljuk inkább... Fõbe kéne lõni az ilyet. Végül a célhoz viszonylag közel rakott ki, de ez szerintem csak a vak szerencsének volt köszönhetõ...

A szálló egy sétálóutcás környék közepén volt, elég jó, bár nem kifejezetten csendes. Az elsõ éjszaka kicsit hektikus lett, legyen annyi elég, hogy a második szoba már tökéletes volt, a hotelmanagerrel meg többé-kevésbé összehaverkodtunk.]

Ma sajnos nem volt kibutzos jellegû reggeli, csak egy kevés müzli, lekvár és csokikrém.

Reggeli után elmentünk snorkelezni [a különösen hideg (a finn öböl júliusra se melegszik így fel) Vörös tengerbe].

Vízbõl kifelé jövet a parton megláttunk néhány partravetett korallt (elhalt korallok mészvázát), amibõl gyorsan össze is gyûjtöttünk jópár darabot olyan címen, hogy az otthoni ismerõsök majd nagyon hálásak lesznek majd, ha mindenféle sivatagi kavics és holt-tengeri sókristály helyett ilyeneket viszünk majd nekik ajándékba. Azon túl pedig egy átlag nappalit is feldob az ilyesmi, fõleg, hogy vasárnap délutánonként olyan kellemesen lehet majd visszagondolni arra a régi szép vörös tengeri snorkelezésre [ezt hogy híjják magyarul? Amikor az ember úszkál a vízben maszkkal és pipával, de nincs rajta búvárszerkó, tehát nem búvárkodik. A "vizipipázást" már ellõtték másra. ;-) ]
Visszataxiztunk a tegnap esti swarmáshoz. A taxis figyelmeztetett, hogy a korallgyûjtés a rendõrség és határõrség szemében egy sokkal kevésbé vicces dolog, mint ahogy az nekünk tûnik, ezért ebéd után fájó szívvel a szálllodánkba vezetõ út menti bokrokban hagytuk a korallokat…

A szállodánkból felvettük a hátizsákjainkat, letaxiztunk a Ytzhak Rabin / Wadi Araba határátkelõhöz, majd átsétáltunk(!) Jordániába. Az átkelõnél igyekeztünk kellõ tisztelettel nézegetni Abdullah király képét, ami a jelek szerrint sikerült is, mert még a tavalyi 45 dolláros beugrót sem kellett kifizessük (bezzeg az izraeli oldalon ki kellett fizessük a 98.5 sékel kilépési illetéket!).

A határon természetesen nem várt az elõre lefoglalt járgányunk. Ellenben felvett minket egy, Ajwad nevû, magyarul is néhány szót beszélõ taxis (itt link a magyar weboldalához) (a 15 dínáros viteldíjból 5 biztos a magyar szavakra ment el), akivel bementünk Aqaba-ba.

Könnyes búcsút vettünk Ajwadtól, aki felajánlotta, hogy bármilyen jordániai galibából ki fog húzni minket, ha felhívjuk. Azokon túl figyelmünkbe ajánlotta a wadi rum-béli kapcsolatait, lévén, hogy õ maga is beduin származású.

Végül megkaptuk a járgányunkat (automata váltósat a foglalásban szereplõ kézi váltós helyett), tankoltunk, kávéztunk, vásároltunk, majd elindultunk Wadi Rumba.

Útközben egy rendõr is megállított, de miután megállapította, hogy nem tudunk arabul, elengedett. Lehet, hogy gyorshajtás is volt a dologban, de amíg ezt nekünk arabul elmagyarázta volna, addig 5 helyit is megbüntethetett.

A naplementét [a sivatagban, vörös hegyek között] vezetve csodáltuk meg, de így is nagyon tetszett.

Wadi Rumban rögtön a turista infóhoz érkezéskor 2 legény elkezdett gyõzködni, hogy vegyünk részt holnap az általuk szervezett 3-3 és fél órás sivatagi dzsiptúrán, valamint fél órás tevegelésen 50 dínárért (55 euró). Miután befizettük fejenként két dínáros beugrót, Tamás felhívta Ajwad barátunkat, majd Ajwad Mohamed nevû barátját aki 40 dínárért ajánlotta mindezt. A két legénynek azt mondtuk, hogy még meggondoljuk a holnapi mûsort (amint késõbb kiderült õk ezt már ígéretnek vették), de mindenképp náluk alszunk a “beduin táborban”, amiért õk 75 dínárt kértek és végül 60 dínárban egyeztünk meg.

Szerencsétlenségünkre egy erõssen turistaízû, “beduin táborba”, Al Zawaidehbe (közel az Al Disah nevû faluhoz) kerültünk egy busznyi hollandal (õk már elõttünk ott voltak) és még egy busznyi olasszal (õk utánunk jöttek). Elfoglaltuk sivatagi mumusbiztos sátrainkat, utána pedig körbeültük a sivatagi csárdáshoz kialakított (lebetonozott) teret. Szomorúan rájöttünk, hogy bizony Eilatról hozhattunk volna magunkal néhány üveg innivalót az alkoholosabb fajtából, mert itt mindenki a sajátját issza…

Vízipipázás után vacsoráztunk [robbantott csirkét es birkát], majd kimentünk a táborból csillagnézõbe. A csillagok élesebben látszottak mint a régmúlt kommunista áramszünetek idején [áramszünet itt is lett, ezt a civilizáció koronái heves zseblámpavillogással éltek csak túl. Egy idõ utan szerencsére az értelmesebbje rájött, hogy gyertyafény mellett a csillagok is szebbek.]

[A "kúltúrprogram" után visszavonultunk a sátrainkba. Az éjjel tényleg kissé hûvösre sikeredett, nem mondtak hülyeséget a földrajz órákon, amikor a sivatagról meséltek a tanarak.]

Ismét kibutzosat reggeliztünk, de csak második próbálkozásra, mert mezitláb — érthetõen — nem engedtek be az étkezõbe.

Reggeli után felbaktattunk a libegõ alsó megállójához. A kasszánál perkáltunk, majd a jogsiaink ellenében kiváltott Tuto lakatokkal elmentünk a bombabiztos csomagmegõrzõhöz (vastag falakkal körülvett udvar, aminek az egyik falánál voltak a zárható rekeszek és ahol valamilyen fondor okból kifolyólag kellemes zene szólt) és bezártuk a hátizsákjainkat.

Innen útjaink (ideiglenesen) különváltak. Ralloú fellibegett, mi pedig [a tûzõ napon felmásztunk a Snake Path nevû, de találóbban inkább Snake Stairs-nek nevezhetõ ösvényen a massadai erõdhöz. Háromnegyed óra elég is volt hozzá.] Most éppen hûsölünk és epedezve gondolunk a finnországi -20-ra. Csak egy fél perc kellene belõle és máris sokkal jobban éreznénk magunkat.

Fenn az erõdben az egyedüli zavaró dolog az, hogy majdnem az összes szebb helyre nézõ kilátóban bar mitzváztak, aminek a rangját állítólag nagyban emeli, ha az esemény Massada-n történik.

Az viszont bombabiztos, hogy nem mi voltunk az elsõ finnországiak a környéken, mert fenn elég volt egy “bútorraktár”-t mondani, és rögtön megkérdezte valaki, hogy finnek vagyunk-e. [Jelmagyarázat: a pesti Nokiánál egy ismerõs ismerõsét megkérdezte az egyik odatelepített finn munkaerõ, hogy a "bútorraktár" az ugye valami eszméletlen durva káromkodás magyarul? Azóta annak használjuk ;) A kérdés oka valószínüleg a finn "perkele" (~"az ördögbe") szóra vezethetõ vissza, amiben az rrrr-t minél jobban perrrgetik, annál csúnyább káromkodás.]

[Egy újabb kiszáradt úszómedence. Bár ezt talán tavaly nyáron se használták már.
Megnézegettük ezt az erõd-romot, amit a rómaiak fondorlatosan elfoglaltak (építettek egy rámpát a várfalhoz, és besétáltak, míg a védõk hõsiesen tömeges (ön)gyilkosságot végeztek egymáson: nehogy rabságba kerüljenek), majd visszasétáltunk a Kigyóösvényen. Kiszabadítottuk a hátizsákjainkat, és reménykedve beültünk a megállóba (merthogy a menetrend errefelé csak maximum irányelv).]

Ez alkalommal az eilati buszon volt még néhány üres hely (többek között azért is, mert a sofõr rábeszélte a velünk egyszerre várakozó 4 franciát, hogy Dimona-ra inkább dimonai busszal menjenek) ezért útközben idõnként “szemeinket is pihentethettük”.

Este Eilatra érkezés (kb fél 7) és zuhanyzás után bekaptuk az elsõ izraeli shwarma-inkat [ezt odahaza a törökök döner-kebabnak hívják, de csak fele olyan finom, mint itt], majd lementüunk a Promenándra, ahol Tamás felfedezre a “Have an ice day” nevû turistaattrakciót, ami abból állt, hogy 54 NIS-ért (kb 11 EUR) a kedves résztvevõk (akik különben nem is voltak kevesen) eltölthetnek néhány percet pufajkában egy hûtõ belsejében, -7 fokon. [Nem, nem próbáltuk ki :) ]

Ezt látva rájöttünk, hogy a lappföldi hidegekben még óriási mennyiségû kiaknázatlan potenciál van, mert elég lenne az itteni turistacsoportokat Lappföldre vinni, majd kicsapni õket a mínusz 25-be, ahol sok-sok pénzért eltölthetnének néhány órát (az élmény fokozása végett néha akár másnap reggelig is). Mert ugye mennyire felemelõbb érzés a -25-öt órákig tapasztalni, mint a komolytalan -7-et néhány percig.

[Beletapicskoltunk még a Vörös-tengerbe, majd nyugovóra tértünk.]

[Ferihegyet építik. Nem, ez nem monitor, csak egy ablak a paravánon. Annyira Live, hogy tényleg! ;-) ]
Reggel 7-kor keltünk, fél nyolckor kitaxiztunk a reptérre, majd ott bekaptunk néhány túró rudit [ez igényelt azért egy kis utánajárást, ugyanis hungarikumot a hungarikum boltban nem kapni. Csak a Posta mellett egy eldugott boltocskában], aztán szendvicset és sört. Sajnos a vámmentesben sör nem volt és mint utóbb kiderült, a tel-avivi gépen sem [de legalább meleg kaját adtak, amit Maléven már évek óta nem láttam.]

Kis késéssel, háromnegyed kettõkor szálltunk le. Tel-Avivban 31 fok volt. Érkezésünk hatalmas dilemmát jelentett az izraeli biztonságiaknak, mert sehogyan sem tudták elképzelni, hogy milyen kapcsolat lehet három, nem angolul beszélõ, három különbözõ útlevéllel rendelkezõ idegen között. [Azért meggyõztük õket, hogy máma már nem robbanunk tovább. A "what's the connection between you" kérdést mindenesetre hallani fogjuk még párszor...]
A sherut (irány-kisbusztaxi) indulására kissé hosszasan vártunk (emiatt a késõbbi Holt tengeri fürdés elmaradt), de közben a sofõr segítségével felmelegítettük héber [betûzési] ismereteinket. Végül fél 4-kor elindultunk Jeruzsálembe.
A buszállomásra fél 5 körül érkeztünk meg. Az ottani infós nõszemély a Golan fennsíki Mas’ada-ra küldött készségesen (habár emlegettük neki En Gedit is és a Holt tengert is), de idõben kiderítettük, hogy nem oda szeretnénk utazni. Szerencsénkre észrevettük az éppen Eliatra induló buszt, és azzal végül is másfél óra utazás után [idõnként féllábon, mert helyjegyünk az nem volt. Amúgy a busztársaságnak -- Egged -- egész informatív angol weboldala van, de jegyet csak héberül lehet rajta venni...] kb. háromnegyed hétre értünk a Holt-tenger melletti Massadára. [Eddigre már sajnos rég sötét volt... Elb.szott egy idõzónában van Izrael is ;-( Jó, hogy február van, de lehetne egy kicsit tovább világos...]

Érkezés után ittunk egy-egy sört, lepakoltuk a cuccokat, vacsoráztunk (Ralloú szerint kifejezetten kibutzos jellegût, de a humus mindenképp nagyon fincsi volt).

Sajnos a medencében nem volt víz, mert “télen” — a finnekhez hasonlóan — az izraeliek sem lubickolnak a nyitott úszómedencékben. Pedig sokat dobott volna a hangulatunkon…

Ittunk még néhány sört, egy kevés bort, kicsit hempregtünk mûfüvön(!), hallgattuk nebulovak zenéjét majd lefeküdtünk, az elõzõ éjjel történtek miatt Ralloú és Tamás a szobába, Matusz az erkélyre. [és így a vastag falaknak, esetleg a kedves kis hangyácskáknak köszönhetõen -- akik Matusz mélyalvása ellen dolgoztak -- vígan aludtunk napkeltéig. Amit viszont a helyi fremenek karattyolással, majd énekléssel és tapsolással ünnepeltek...]

Az “itt már jártam” két új zászlóval bõvült, mivel meglátogattuk a Holt-tenger környékét. Hárman mentünk, Ralloú, Matusz meg Tamás. Matusz végig jegyzetelte a túrát, a következõ bejegyzések fõleg az õ tollából származnak [bár Tamás itt-ott belekotnyeleskedik majd].

Tessék továbbkattintani a jobb felsõ sarokban ;)