Képek csak úgy…

Tavaly is ugyanekkor, ugyanitt jártunk. Idén nem ide terveztük ugyan, de a környékbeli pályák és szállások kevésbé tûntek biztosnak, úgyhogy visszatértünk inkább a jól bevált völgyhöz.
Akkor erõsen mínuszok jártak, most akár +6-ig is felment a higanyszál. A fenti képen nem tudom, hogyan maradt meg a hó és jég — bár kétségkívül tetszetõs –, de a szép fehér sípályákon kívül akár piknikezni is lehetett volna a szép zöld gyepen. Éljenek a hóágyuk! :)
Elsõ nap a 2055 méteres Kaiserburg környékén melegítettünk, de a többi napon a szemközti St. Oswald 1900-as csúcsairól úsztunk le a völgyekbe. Két nap gyönyörû napsütésben. Pont, amikor már majdnem unalmas lett volna, a harmadik nap nekiállt havazni. Eleinte csak szállingózott, késöbb azonban szakadt rendesen az utánpótlás. Aztán a felhõk megunták az úszást, és leültek olyan 1700 méteres magasságba, pont a pályák közepére. Nem mondom, szép volt lenézni a csúcsokról a tejben úszó völgyre, de aztán abban síelni nem volt kifejezetten élvezetes…
Amúgy a negyvenes volt a kulcsszám a síelésen: napi kábé negyven kilométert síeltünk, max sebesség is 40-43 km/h között mozgott (de csak azért, mert lassan és óvatosan ereszkedtem, ifjú csapattársunk ennél bizonyára legalább egy tízessel többet teljesített)

Szállásunk ismét a Luggwirth fogadó volt, ezúttal egy szép tágas fürdõszobás, kétszobás lakrész. Ugyan nem kifejezetten pályaszállás, de azt az 5-10 perces autózást reggel és este bõven megérte. Varga Rezsõ és felesége bõséges és ízletes félpanziója és nagyon figyelmes vendéglátása tette teljessé ezt a rövid kis sívakációt. Egyrészt köszönjük nekik, másrészt pedig ajánlom mindenki figyelmébe. Télen-nyáron.

Bár már elég régen, Húsvétkor jártunk a szomszéd fõvárosban — Moszkvában –, a lustaság fél egészség vonalon mozogva csak most kerültek elõ a fényképek… Gyorsan berendezõdtek hát egy galériába, és itt meg is lehet tekinteni õket.

Moszkvai metró
Itt a Nagypéntek is szabadnap, így itt álltunk egy kihasználatlan négy napos hétvégével. Elérhetõ árú repülõjegy már rég nem volt erre a hétvégére… A baltiaknál már sokszor jártunk, Finnország, Svédország nincs ellátva túl sok látnivalóval, maradt Oroszország, ami viszont nem egyszerû a vízumügyintézése miatt — ahogy múltkor megtapasztaltuk.
Viszont, van egy jó kis orosz Lev Tolsztoj éjszakai vonat Helsinki és Moszkva között. Belevágtunk, megcsináltuk, szép volt, finom volt. ;-) Majd jönnek a képek és élmények nemsokára.

UPDATE: Jobb lassan, mint sohase, itt vannak a moszkvai képek.

Szerencsére a SkyCourt már tegnap megnyílt a nagyközönség elött, így nem mi voltunk a kísérleti nyúl ;-)
Nekem egészen kellemes csalódás volt. Szép tágas csarnok, viszonylag sok ülõhellyel. Hosszas tranzitra nem feltétlenül alkalmas, de indulási csarnoknak bõven jó. Bár egyes vélemények szerint a klíma nem volt a helyzet magaslatán (túl meleg volt), ez nagyon nem von le sokat az élménybõl. A biztonsági (átvilágító) kapukat gyorsan vettük, igaz nem is volt túl sok utas. Éppen 4 szalag mûködött és ha jól néztem, volt még kettõ tartalékban. Elöbb-utóbb belefutunk egy vasárnap estébe, majd akkor kiderül, mit tudnak :-) Mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint az órás sorbanállás a legutóbbi alkalmakkor…
A régi terminálokat — ahol a beszállókapuk vannak — már elkezdték szétverni (a boltok jórésze átköltözött a SkyCourtba). Moszkvai tudósítónk (Hardy Misi) jelenti, hogy õszig tart majd a hadiállapot a beszállókapuknál. Gondolom ide is új boltokat zsuppolnak majd be.
Épül, szépül kedvenc repterünk, a végén még egész repülõtér formája lesz.

Az utóbbi idõk csöndje ezúttal nem a lustaságomnak köszönhetõ, hanem mert lehúzódtunk egy kicsit délre a volt portugál gyarmatra egy heveny napkúrát venni.
Stay tuned! — talán feltûnik még egy-két kép vagy egy kis szöveg ;-)

Fred, Annemarie & Ralloú
Ralloú családját ismerve nem is meglepõ, hogy stockholmi rokonok is vannak. ;) Nos, mivel Stockholmot és a múzeumait már úgyis láttuk párszor, most más dolgunk nem volt, mint sétálni egy kicsit a város eddig számunkra ismeretlen részein, majd találkozni a rokonokkal. Nézelõdtünk, beszélgettünk, ebédeltünk egy jó olaszosat, aztán kiautóztunk Stockholm szélére a tengerpartra. Csodák csodája, itt is be van fagyva a víz. Épp morfondíroztunk, hogy vajon elég stabil-e a jég — át akartunk menni a túlpartra –, amikor elzúg mellettünk egy autó, rá a jégre, és nyomja neki rendesen, csak úgy porzott a hó utána. Innen már nem izgultunk nagyon ;-)
Szóval átsétáltunk a szemközti szigeten lévõ “nyári lak”-hoz, egy nagyon takaros kis ház éppencsak Stockholm városhatárán kívül. Igazán jó lehet ez nyáron, talán kipróbáljuk akkor is ;)

Fred nyomja a gázt a házi motorosszánján

Végre valahára Silja Line-nal úsztunk át Stockholmba a hétvégén! Eddig mindig a konkurenciával, a piros Viking Line hajóival mentünk (leszámítva egy rövid ålandi utat), mert az általában nagyságrendekkel olcsóbb. Most viszont akciózott egyet a kék-fehér társaság — meg már mi is mindenképpen ki akartuk próbálni — így elmentünk rokontlátogatni Stockholmba.

A hajón sokat dob ez a központi “sétatér”. A nagy, levegõs tértõl olyan szabadabb az egész, ráadásul a belsõ kabinok is ablakosak. Sokkal látványosabb és a kabinok is “frissebbek” (Ez a hajó idén 20 éves, de a Viking hajói is 26 illetve 19 évesek, szóval nem a kor miatt néz ki jobban).
Az étteremválaszték jobb, mint a piros hajókon, de “mulató” rész az itt elég kevés, és az is nagyon széttagolt.
Szóval tényleg elegánsabb, de talán kicsit unalmasabb az egész cucc.

A Tax Free-ben van egy rész a lányoknak. Az összes többi a fiúké.

Kilátás a Wiesernock-ról (1968 méter)

Végre megint lesiklás!
Egy gyors, három napos (plusz egy utazás) síelésre száguldottunk el az osztrákokhoz Bad Kleinkirchheim-be. -hez. -re.
A szállásunk egy kis panzió volt tíz kilométerre a pályától. Egy magyar pár viszi itt az üzletet. Jól fõznek, a szállás meg elfogadható volt (van néhány fürdõszobás szobájuk, de nekünk sajnos olyan már nem jutott… Viszont ígéretük szerint folyamatosan haladnak a felújítással, jövõre talán már a fenti szobák is saját vizesblokkal rendelkeznek majd).

Elsõ nap a pályarendszer legtetejére (és egyúttal a “bal” szélére) ugrottunk: 2055 méter, Kaiserburg. Egy kétszakaszos kabinos felvonóval nagyjából negyed óra volt az út felfelé.
Sajnos rendes, természetes hó nem nagyon volt, inkább csak a folyamatos hóágyúzás tartotta a fehérséget a pályákon. A szemközti hegy lejtõi szépen zöldelltek… A mínusz tíz fok azonban könnyedén fagyasztotta a hóágyuk permetét, szóval ha nem is tökéletes, de azért jól síelhetõ pályákat találtunk. Errõl, és a szomszédos 1904-es Strohsack pályáiról nem is mozdultunk tovább aznap. A pálya alján ügyesen egy melegvizes (“termál”-nak becézett) medencés komplexum is van, ez igen jól esett az átfagyott — és már sajgó — tagjainknak.

Másnap ugyanott, a fürdõnél parkoltunk, viszont a térképen “jobbra” terveztünk haladni, kipróbálni a többi lejtõt. Legnagyobb meglepetésünkre ez — bár a térképen nem látszik — lecsatolással járt, és az út túloldalára kellett átevickélni, ahol a tegnap látott zöld mezõk között megbújt néhány jól ápolt fehér mezõ is. Gyorsan átfelvonóztunk rajtuk, és ezeken túl baromi jó sípályákat találtunk. A leg(“jobb”)széle a St. Oswald pályarendszere volt, a tetején egy panoráma-étteremmel, de a szomszédos csúcsok alatti völgyrendszerek voltak a legjobbak. Extrém széles, lankás völgyek, finom, nem jeges hóval, csak úgy “úsztunk” a jóban.
Elsõ nap nem töltekeztünk a pályán, de második nap már megéheztünk, úgyhogy a brunnach-i (1908 m) csúcson belapátoltunk egy kis disznót pároltkáposztával. A felvonók egységesen négyig mûködnek, gondoltuk egy három órai indulással bõven és kényelmesen visszasiklunk majd az autóhoz. Ez végül egy jó kis versenysíeléssé vált az idõvel, mert csak négy cikk-cakkból lehetett visszaérni, és ebbõl már ki is egyszerûsítettünk egy felvonást három lesiklópálya keresztbe összekötésével… Az utolsó kulcsfontosságú felvonót már pár perccel négy után értük el, de szerencsére nem nagyon szõrösszívûek a sógorok, így visszaértünk gályázás nélkül.

Harmadnap ügyesen rögtön a St. Oswaldhoz parkoltunk, hogy este ne kelljen ismét átsietni a pályarendszer másik végébe — hiszen az itteni pályák szebbek és jobbak voltak, ráadásul a Nap is töbnyire ide sütött. Nem is mentünk át az út túloldalára az utolsó nap, csak a napfényes völgyeket jártuk be — rövid pihenõkkel tarkítva.

Jól kipihentük magunkat, kellemesen el is fáradtunk, csak az a fránya hat órányi autózás ne lett volna még hátra… ;)

Klikk és nagyul.

Vasárnap este utazni próbáltunk. Interneten sikeresen becsekkoltunk. Mint késöbb kiderült, ezzel nagyjából háromnegyed-egy órát spóroltunk, de ez gyakorlatilag elenyészõ nyereség volt a még hátralévõ vegzatúrához képest…
Amint a mellékelt ábra mutatja, a terminál gyakorlatilag teljesen megtelt. A jobb oldalon volt még egy kis szabad hely, de ez csak arra lett volna jó, hogy a kunkorodó soroknak legyen hová továbbfejlõdni.

Ez itt a terminál közepe, itt három sor fonódik össze. A kép bal közepén nagyjából a piros-sárga hátizsákos hölgy a vége a check-in pultokat jobbról kerülõ biztonsági ellenõrzésre váró sornak; rögtön mellette a fekete pólós faszi meg a pultokat balról kerülõ sor végét jelöli (ez az a sor, ami a bejárat elé türemkedik, mielött visszafordulna). Igen a sorok összeértek…
A kép közepén lévõ szürke táblánál végzõdik (kezdõdik?) a check-in sor (ez az amelyik kisebb ívben kanyarodik a képen jobbra). Ez azért volt jó, mert ha az ember nem koncentrált nagyon-nagyon, akkor könnyen rossz sorban araszolgathatott egy darabig, amivel értékes tízperceket is el lehetett vesztegetni.

Ez a terminál másik oldalról, itt még van egy kis szabad padlófelület.

Mindkét oldalon a check-in pultokkal egy vonalban kezdõdik a biztonsági terület, itt már nem nagyon lehet fényképezni, pedig az igazi buli csak ott kezdõdött. A pultok mögött a két sor találkozik és onnan mint egy kígyó funkcionál elvileg. A két sor találkozásánál szokott álldogálni a beszállókártyát ellenõrzõ leányzó (hogy ide tényleg csak utasok kerüljenek), na õt már korábban elsodorta a népharag — veszélyesnek ítélték berakni õt a tömeg közepére, pedig méhecskemellényes rendõrök is cikáztak körülöttünk, de õk is csak tanácstalanul forgatták a fejüket.
Innen egy nem meghatározható sorrend szerint valahogy a csomagvizsgáló szalagokhoz jutott a tömeg. Bár voltak terelõszalagok, de hogy melyik hova vezetett, nem nagyon lehetett látni. A check-in pultos sarkon ki volt téve egy tábla, hogy ha itt állsz, akkor még 30 perc várakozás van még elötted. Na ezt elérni kábé egy órába tellet odakint. Asszem nem árulok el nagy titkot, hogy a “30 perces” táblától még egy óra volt a herce-hurca, úgy, hogy egyszer (kétszer?) kiemeltek (illetve áttereltek) minket egy-két kanyaron, mivel a gépünk már “mindjárt indul”. Végül beindították a bal szélsõ, eddig árván álldogáló röntgengépet is. Amikor ide “áttoltak” minket, az rögtön le is rohadt. Majd “párperces” várakozás után elindult, majd ismét leállt. A “rövidebb” leállások attól voltak, hogy a képernyõt bámuló bácsi felpattant a helyérõl (ilyenkor ugye nem megy a szalag), átszambázott a sor végén a gyanús csomagokat vizsgáló kolleganõjéhez, és megmutatta neki az õ monitorán, hogy mire kell majd figyelni a következõ átvizsgálandó poggyászban.
Na, túljutottunk a vizsgálaton, pont akkor léptünk be a tranzitba, amikor a gépnek indulnia kellett volna. Szerencsére nem indult. Alig húsz perccel késöbb már a buszon álltunk, ami a géphez szállított volna, de azt még nem engedték el, mivel még mindig hiányoztak páran. Aztán mégis. Végül megérkeztünk a géphez, mindenki boldog, T+40 percnél tartunk. Ekkor a kapitány közli, hogy majdnem jó, most már csak a maradék hat utast kell megvárnunk :) Aztán megjöttek õk is. Pont egy órát késett a felszállás.

click to enlarge
A világ jelenlegi legnagyobb utasszállító gépe, a Lufthansa egyik(?) A380-asa ma skndináv körúton vett részt. FRA-CPH-STO-HEL-OSL-FRA útvonalon végiglátogatta az északi reptereket. Csak hogy kiderüljön, hogy gáz esetén le tud-e szállni itt (Európa és Ázsia között errefelé repdesnek a gépek).

Helsinki-Vantaa repterére 14:41-kor szállt le, a 22L (a leghosszabb, kb 3400 méteres) kifutóra. Aztán átgurult a keresztben lévõ, épp nem használt 33-as kifutóra (nem a gurulóútra!), és ott parkolt két órácskát.

Míg ott parkolt, a British Airways egyik kisgépe elgurult mellette… Majdnem elfért volna az A380-as farka alatt…

A reptér összes nélkülözhetõ dolgozója ideözönlött, egész nagy nyüzsgés volt a gép körül. ;)
A tûzoltók vízsugár-ívvel köszöntötték a gépet.

Persze a kerítésen kívül is nagy volt a forgalom, a fél város itt nyüzsgött. Hát igen, nem valószínû, hogy mostanában járna erre egy másik ilyen monstrum.