Képek csak úgy…

Ma indult a Docpoint dokumentum filmfesztivál 8. ismétlése.
A nyitófilm Jukka Kärkkäinen Kansakunnan olohuone (a Nemzet Nappalija) volt. Valahogy a finn sztereotípiákat (ivászat; hosszú csönd, mint beszélgetés; befelé fordultság) sikerül viszontlátni ebben a néhány kiválasztott nappaliban, de szerencsére nem egy unalmas “beszélõ fej”-jellegû dokumentumfilm lett belõle, egy kis finom humor végigkíséri. Vasárnap vetítik mégegyszer, érdemes megnézni.
A film elött egy vonósnégyes kíséretével egy érdekes filmetûdöt láttunk. Pekka Uotila: Nyt ja nyt (Most és most) a legrégebbi, majd’ száz éves helsinki film-anyagokat vágta egybe ugyanott, manapság forgatott képekkel. Külön csavar, hogy a mai filmdarabok egy része is régi, “kézzeltekerõs” kamerával készült.
Aztán a sok beszéd (fesztivál-fõszervezõ és egyéb népek) közben jött pár akrobata lányzó, és mászkáltak egy kicsit a fent látható rúdon. Amikor nem ezt tették, akkor a jobb alsó sarokban a Rambót nézték a TV-n, és közben még pizzát is ettek. Nem kellett hozzá 10 perc és az egész terem pizzaillatú volt. Még jó, hogy betoltam egy kis szendvicset a film elött…

Amúgy az idei téma a már hagyományos szekciókon kívül Olaszország és India, kíváncsian várom. A részletes program a Docpointnál.
Az Apolló-díjas Epidem filmek között van egy félig magyar alkotás is, ahogy a konferanszié mondta: Pöszö…hmm Böszöpeni [Böszörményi Zsuzsa] Viimeinen pysäkki (Utolsó állomás; illetve magyarul Hosszú utazás) címû filmje Szelmecrõl, amely Osztrák-Magyar, Csehszlovák, Magyar, megint Csehszlovák, félig Szovjet majd Ukrán, és félig Szlovák lett, ahogy épp a ceruza húzódott valami térképen… Egyszercsak elbontották a falu közepén húzódó határ-drótkerítést, és megint majdnem egy falu lehetett. Igen ám, csak a falu nyugati fele immáron EU, a keleti részbõl gondolom csak vízummal látogatható… Hidegháborús drótkerítés ugyan már nincs, de lett helyette másfajta határ… Vasárnap 7-kor kiderül minden, addig itt a trailer. A 39. Magyar Filmszemlén (2008) a Legjobb dokumentumfilm volt.

Na, ez egy érdekes film volt. Anja Salomonowitz öt bevándorló nõ történetét mesélteti el olyanokkal, akiknek valami (meghatározó) szerepük volt a történésekben. Bár a “human trafficking” alatt általában embercsempészetet értünk, ez a film bizony rávilágít, hogy mondjuk külföldrõl egy osztrák kis faluba hazacipelt feleség effektív házifogsága is ebbe a kategóriába esik. Ugyanakkor láthatjuk, hogy még az se tud legálisan boldogulni, aki akar. A (balett-)táncoslányt, akit egy night-clubba vet a balsors, nem tartják fogva ugyan, de a vízuma csak oda érvényes… Hiába szeretne máshol más munkát vállalni, legálisan nem teheti meg… De még egy konzulátus se fenékig tejfel, ott is kihasználják a háztartási alkalmazottat a végletekig, majd amikor szólni mer még az országból is kitoloncoltatják. Hát hiába, diplomatával ne kekeckedjen az ember.
A hölgyekkel nem találkozunk, de a történetüket egyes szám elsõ személyben mesélik el (a többnyire férfi) szereplõk, ami egy plusz csavart visz a filmbe. Gondolkozzunk a bevándorláson…

A My Palestine viszont egy francia rendezõnõ filmje a libanoni menekült-táborokban (ezek nem sátortáborok, hanem kis házakká/falvakká nõtték ki magukat) született és felcseperedett palesztin fiatalokról. Természetesen mossák az agyukat kora gyerekkoruk óta az általuk személyesen sose tapasztalt Palesztínáról: kisgyerekeknek szóló “színielõadást” is láthatunk a gonosz izraeli megszállókról és a hazafias — akár halállal is dacoló — palesztin tinédzserekrõl.
A srácok azt a feladatot kapták, hogy négy képbõl (New York, Párizs, Bejrút, Jeruzsálem) válasszák ki a nekik tetszõt háttérképnek a beszélgetésükhöz, majd ezt persze meg is kellett indokolniuk. Különbözõ érzések kavarogtak, de a nagyrészük inkább elfele tart: Párizsba, NewYorkba (még akkor is, ha Jeruzsálemet választotta háttérnek). Nem nagyon akarnak a táborokban élni tovább — mondjuk érthetõ módon — “vissza”menni meg nem sok esélyük van.

A film után viszont, amikor kiálltak a rendezõk a nagyérdemû elé, elszabadultak az indulatok; fõleg Yaniv Berman fejéhez vágták a szóvirágokat. Az, hogy egy palesztin srác kicsit vehemensen beszélt, talán érthetõ, de hogy egy európai (feltehetõen finn) köcsög palesztin sállal a nyakában mindent jobban kellett tudjon innen, mint a faszi, aki évente egy hónapot tölt az egyenruhában — na az azért egy kicsit sok volt.
Ja, a My Palestine-t nem mutat(hat)ták be a forgatás helyszínén, mert az egyik szereplõ a szabad szerelemrõl beszélt — és ez a felvilágosult palesztinok között már jóformán halálos bûn… Míg az Alpha Diaries-t — amit gyakorlatilag titokban forgatott Berman, csak utólag nézték át katonáék — bárhol meg szabad nézni…

Estére egy érdekes párosítás maradt. Az Alpha Diaries elöbb, aztán rögtön utána a My Palestine. Egy vetítésben, mindkét rendezõ jelenlétében. Hogy ez miért érdekes párosítás?
Nos, az Alpha Diaries egy izraeli tartalékos csapat “hétköznapjait” mutatja be Palesztin területeken Yaniv Berman kameráján keresztül. A kötelezõ három éves katonai szolgálat után még nincs vége a harcászatnak Izraelben: minden évben egy hónapot tartalékosként húznak le a férfiak. Yaniv öt éven keresztül filmezte a tapasztalatait: szinte mindig eredménytelen éjszakai házkutatásokat, turkálást a szipogó gyerekek szekrényeiben, járõrözést — meg persze az Alfa szakasz(?) ökörködéseit a szabadidejükben. Érzik õk, tudják õk, hogy morálisan “kicsit” megkérdõjelezhetõ, amit csinálniuk kell, de — mint mondja — állampolgárként kötelességük a tartalékos szolgálat, az államnak meg kötelessége valahogy reagálni (megvédenie a polgárait) a rakéták és egyéb támadások ellen… Fura egy világ ez. Yaniv így próbál rávilágítani ezekre az értelmetlen történésekre.

A másik iráni film errõl a 90 éves papáról és a féltve gondozott kõkertjérõl szól. Beszélni nem tud, csak motyogni, de talán nem teljesen süket. Viszont valami beütése van neki, ahogy összevadászta a megfelelõen lyukas köveket és felaggatta õket a házuktól nem messze, valahol a sivatagban. Amikor épp nem pásztorkodik, akkor a köveket rendezgeti szorgalmasan, babusgatja õket, avagy az unokákat szórakoztatja. A legjobb része a filmnek, amikor néhány kõ történetét meséli el nekünk: az egyik unokája azért szóban segít a bácsi pantomimjéhez, de nagyon ötletesen adja elõ a sztorikat.
A probléma ott kezdõdik, hogy a falu elöljárói bizniszt látnak a dologban, fel akarják fejleszteni turistalátványossággá a kiskertet. Mivel a családnak égetõ szüksége van vízre meg a többi dologra amit felajánlottak nekik, ez az átalakulás valószínüleg meg is fog történni — a bácsi meg siratja az emlékeit és az azpkat megtestesítõ köveit…

Ha már az idei DocPoint Iránra (is) öszpontosít, megnéztünk két rövidebbet.
Ez a 26 perces film egy idõs tanárnénit és a házában Koránt — és így az ábécét — tanuló gyerekeket mutatja be. Ez amolyan “nyári iskola”-szerû dolog lehetett, mert késöbb kiderült, hogy ha a “másik” iskolában van tanítás, akkor itt nincs. No de nem csak tanulás van, szórakozás is: átslattyognak egy gyümölcsösbe (talán füge lehetett?). Mullah Khadijeh néni pedig úgy mászott fel a fára a lebernyegjeiben, hogy a kölkök (is) csak lestek — aztán persze jóllaktak a zsákmányból.

Mia Halme csinált egy kis home-videót a fiáról. A film a hétéves Eelit követi végig egy éven keresztül. Az elsõ iskolaév, egy újabb kistesó születése, és még sokminden más is borzolja a srác addig nyugalmas mindennapjait. Szerencsére legalább a lepkegyûjtemény megmarad a korábbi életbõl :-)
Mondjuk nem lettem volna a srác helyében, a legváratlanabb helyzetekben tolják szegénynek a képébe a kamerát — ami gondolom sok videós családban megesik manapság, csak utána nem nevezik el a végeredményt “dokumentumfilmnek”. Persze Eelit sem ejtették a fejére, ha kettecskén akar maradni a barátnõjével, szépen kitessékeli a kamerát a sátorból, majd behúzza a cipzárat. :-)
Azért érdekes volt betekinteni egy finn (talán azért nem tipikus) család életének epizódjaiba…

Yury Khashchavatski: Kalinovski Square címû filmje Fehéroroszország (avagy Belorusszia) bugyrait mutatja meg. Keserédes humorral idézi fel a 2006-os elnökválasztást, amit csodák csodája a már 1994 óta hatalmon lévõ Lukasenka nyert meg. Tüntetéseket, gyûléseket látunk, amit nem kevés iróniával kommentál a rendezõ. Beszélgetések idézik fel a március végi eseményeket, amit végül a karhatalom brutálisan szétvert. Érdekfeszítõ, elgondolkodtató történet. Ez is Európa…
A film címe a minszki Október térre utal, amit a tüntetõk átneveztek — egy jól ismert szabadságharcosról — Kalinovski térre.
Ja, és az egész film letölthetö angol felirattal: http://ploshcha.wolnabialorus.org/

Az elsõ napon két “érdekes” országgal kezdünk. A fesztivál nyitófilmje Arto Halonen: Shadow of the Holy Book Türkemisztánból jelentkezik. Illetve nem is onnan, hanem “csak” a globális cégeket próbálja pellengérre állítani azzal, hogy bemutatja — amolyan rosszul értelmezett Michael Moore stílusban –, hogy õk bizony üzletelnek ezzel az õrült diktátor vezette országgal. Mindössze annyit kellett tenniük ezeknek az óriáscégeknek a milliárdos üzletek elnyeréséért, hogy megnyerjék az elnök úr szívét. Ezt pedig a legegyszerûbben a diktátor könyvének (Ruhnama) lefordításával érhették el.
Ez a kissé (oké, nagyon) unalmas dokumentumfilm szépen veszi sorra a cégeket (magyar is van közöttük, sõt a szlovák cégvezetõnek is kísértetiesen magyaros neve van), és lám-lám finnre is lefordította valaki azt az agyszüleményt.
Persze sorra rugdalják ki a stábot különféle cégek fõhadiszállásáról. Bezzeg a finnek nem ilyenek ám! Itt amint megtudják mirõl van szó, a cég elnöke személyesen jön a kamera elé, és tört angolsággal (!! – a filmesek és a fõmufti is finn!) elnézést kér, hogy ilyen badarságot csináltak, és lefordították a könyvet, ezzel támogatva egy õrült diktatúráját. Mélyen megbánták már. Csak a finnek. Senki más. Mer’ õk ebbõl is pozitívan jönnek ki…

A már oszló sötétségbe az idén hetedik alkalommal megrendezett DocPoint filmfesztivál hoz talán egy kicsivel több világosságot. Ma kezdõdik és vasárnapig tart Helsinki öt mozijában (Najó, ebbõl kettõ nem igazán mozi, hanem vetítõterem múzeumban, de ez most mellékes).
Idén Irán illetve Ausztria van fókuszban, de a “szomszédok” kategóriában az oroszok is erõsek.
A fesztivál megnyitóján átadják Jörn Donnernek az Apolló Díjat. Ez a díj annak jár, aki maradandót alkotott a finn dokumentumfilmezésben. A megnyitó teltházas, így nehéz lesz kideríteni, ki is ez a Jörn, és pontosan miért is kapja ;)
Mindenesetre a következõ pár napban irány a mozi!