Kedvenc angol tanárnõm — akitõl most finnül tanulok — igazából egy lengyel tanárnéni. Volt olyan kedves, és elküldött egy meghívót a lengyel filmhét megnyitójára.
Balra a lengyel nagykövet asszony, Joanna Hofman érdeklõdik; jobbra Waldemar Krzystek, a Kis Moszkva rendezõje beszélget a film bemutatója elött.
Most, hogy a hosszú napoknak és a zenei fesztiváloknak vége, a szabadban meg csak szerencsével (vagy esernyõvel) lehet tartózkodni, beindul a MOZI.
Egyik festari üldözi a másikat idén õsszel is. A hagyományos szezonkezdés már megvolt a tapiolai EspooCiné rendezésében augusztus végén, de a lényeg csak most jön.
A 22. Rakkautta & Anarkiaa (Love & Anarchy) avagy hosszú nevén a Helsinki Nemzetközi Film Fesztivál (www.hiff.fi) idén 11 napon keresztül nyújt elfoglaltságot a filmkedvelõknek. Szeptember 17. és 27. között öt moziban vetítenek le nagyjából 150 filmet.
A nyitófilm a The Informant! lesz, Steven Soderbergh sötét, ám komikus filmjében az amerikai kartellek világába tekinthetünk be. A film igaz történeten alapul. 1992-ben egy agrár mammut cég nagyágyúja, Mark Whitacre (akit itt Matt Damon [Bourne trilógia, Ocean’s filmek] alakít) elmeséli az FBI-nak, hogyan egyeznek meg gyakorlatilag világszerte bizonyos adalékanyagok árán a gigacégek. Igenám, de bizonyíték is kell az ügyhöz, így Mark egyszercsak titkosügynök szerepben találja magát. Mivel azonban kicsit labilis alkat, az FBI-os meló nyomása kellõen átalakítja az életét, itt-ott komikus szálat vonva a történetbe. A valóságban ez az ügy indított el egy rakás antitröszt nyomozást egy sor különbözõ iparágban, melyek eredménye milliárd dollárnyi büntetésben mérhetõ.
Ez azonban csak a kezdet! Az uszkve 150 film tényleg a világ minden tájáról érkezik. A szokásos északi szekción belül az észtek valamint az oroszok kaptak nagyobb hangsúlyt idén, több rendezõ el is kíséri a filmjét Helsinkibe. Európából a franciák és az angolok szerepelnek külön szekcióban, de a többi ország is képviselteti magát. Például Gabe Ibanezt, a Hierro spanyol rendezõjét a fõszereplõ Elena Anaya is elkíséri, akit viszont a »Selection Semi-Officielle« több filmjében is feltûnik. Messzebbrõl is jönnek vendégek, az uruguayi producer, Fernando Epstein, aki az »América Independiente« szekció filmjeiben (Hiroshima, Gigante and Acné) vett részt, szintén elkapható egy kis csevejre a filmjei után. Az amerikai kontinenst az »Anti-Hollywood« filmjei teszik teljessé. Keletre tekintve találhatunk Bollywoodi termékeket is, ám meglepõ módon nem indiai film lesz a leghosszabb. John Woo, a Red Cliff I-II filmje egy kínai kosztümös eposz, maratoni 5 órás (!) vetítéssel küzdhetõ majd le (szünet van). Ázsiából fõleg Japán filmek vannak terítéken, de van egy igazi kimcsi western csemege is, a dél-koreai The Good, The Bad, The Weird.
Az animáció szerelmeseinek is tartogat jóságokat a fesztivál. Úgy néz ki, hogy idén az Animatricks, ami eddig egy különálló animációs fesztivál volt, betagozódott a R&A alá. Sebaj, vagy harminc friss finn rövidfilmet hoznak nekünk az Andorrába. Persze máshonnan is jönnek animációs filmek, például az Oscar-díjas ausztrál rendezõ, Adam Elliott Mary & Max címû filmjét is láthatjuk (ennek producere, Melanie Coombs, el is látogat a vetítésre).
Hoppá, Afrikáról még nem is szóltunk, pedig lesz etióp, nigériai (Nollywood a harmadik legnagyobb -wood!), és dél-afrikai mozgókép is.
Miután már nagyon elfáradtunk a mozifotelekben, a fesztivált az ausztrál-angol-francia Bright Star, 19. században játszódó romantikus dráma zárja majd.
Jó szórakozást!
Októberben aztán folytatjuk majd a dél-amerikai fókuszú Cinemaissí fesztivállal.
Ma indult a Docpoint dokumentum filmfesztivál 8. ismétlése.
A nyitófilm Jukka Kärkkäinen Kansakunnan olohuone (a Nemzet Nappalija) volt. Valahogy a finn sztereotípiákat (ivászat; hosszú csönd, mint beszélgetés; befelé fordultság) sikerül viszontlátni ebben a néhány kiválasztott nappaliban, de szerencsére nem egy unalmas “beszélõ fej”-jellegû dokumentumfilm lett belõle, egy kis finom humor végigkíséri. Vasárnap vetítik mégegyszer, érdemes megnézni.
A film elött egy vonósnégyes kíséretével egy érdekes filmetûdöt láttunk. Pekka Uotila: Nyt ja nyt (Most és most) a legrégebbi, majd’ száz éves helsinki film-anyagokat vágta egybe ugyanott, manapság forgatott képekkel. Külön csavar, hogy a mai filmdarabok egy része is régi, “kézzeltekerõs” kamerával készült.
Aztán a sok beszéd (fesztivál-fõszervezõ és egyéb népek) közben jött pár akrobata lányzó, és mászkáltak egy kicsit a fent látható rúdon. Amikor nem ezt tették, akkor a jobb alsó sarokban a Rambót nézték a TV-n, és közben még pizzát is ettek. Nem kellett hozzá 10 perc és az egész terem pizzaillatú volt. Még jó, hogy betoltam egy kis szendvicset a film elött…
Amúgy az idei téma a már hagyományos szekciókon kívül Olaszország és India, kíváncsian várom. A részletes program a Docpointnál.
Az Apolló-díjas Epidem filmek között van egy félig magyar alkotás is, ahogy a konferanszié mondta: Pöszö…hmm Böszöpeni [Böszörményi Zsuzsa] Viimeinen pysäkki (Utolsó állomás; illetve magyarul Hosszú utazás) címû filmje Szelmecrõl, amely Osztrák-Magyar, Csehszlovák, Magyar, megint Csehszlovák, félig Szovjet majd Ukrán, és félig Szlovák lett, ahogy épp a ceruza húzódott valami térképen… Egyszercsak elbontották a falu közepén húzódó határ-drótkerítést, és megint majdnem egy falu lehetett. Igen ám, csak a falu nyugati fele immáron EU, a keleti részbõl gondolom csak vízummal látogatható… Hidegháborús drótkerítés ugyan már nincs, de lett helyette másfajta határ… Vasárnap 7-kor kiderül minden, addig itt a trailer. A 39. Magyar Filmszemlén (2008) a Legjobb dokumentumfilm volt.
Most hogy megint egy filmfesztivál lesz itt HKI-ben, kicsit elválasztottam a zenéktõl a filmes postokat, mert itt a Feszt alatt nagyon egymásra torlódnak.
Így most a Film alatt van:
* Docpoint (dokumentumfilm fesztivál, ez lesz most)
* R&A (Helsinki International Film Festival, majd õsszel)
* Animatricks (Animációs film fesztivál, ki tudja mikor)
Zene meg egyelõre:
* Rusirock (az itteni “Sziget”, Turkuban egy háromnapos esemény)
* Sziget
Na, ez egy érdekes film volt. Anja Salomonowitz öt bevándorló nõ történetét mesélteti el olyanokkal, akiknek valami (meghatározó) szerepük volt a történésekben. Bár a “human trafficking” alatt általában embercsempészetet értünk, ez a film bizony rávilágít, hogy mondjuk külföldrõl egy osztrák kis faluba hazacipelt feleség effektív házifogsága is ebbe a kategóriába esik. Ugyanakkor láthatjuk, hogy még az se tud legálisan boldogulni, aki akar. A (balett-)táncoslányt, akit egy night-clubba vet a balsors, nem tartják fogva ugyan, de a vízuma csak oda érvényes… Hiába szeretne máshol más munkát vállalni, legálisan nem teheti meg… De még egy konzulátus se fenékig tejfel, ott is kihasználják a háztartási alkalmazottat a végletekig, majd amikor szólni mer még az országból is kitoloncoltatják. Hát hiába, diplomatával ne kekeckedjen az ember.
A hölgyekkel nem találkozunk, de a történetüket egyes szám elsõ személyben mesélik el (a többnyire férfi) szereplõk, ami egy plusz csavart visz a filmbe. Gondolkozzunk a bevándorláson…
A My Palestine viszont egy francia rendezõnõ filmje a libanoni menekült-táborokban (ezek nem sátortáborok, hanem kis házakká/falvakká nõtték ki magukat) született és felcseperedett palesztin fiatalokról. Természetesen mossák az agyukat kora gyerekkoruk óta az általuk személyesen sose tapasztalt Palesztínáról: kisgyerekeknek szóló “színielõadást” is láthatunk a gonosz izraeli megszállókról és a hazafias — akár halállal is dacoló — palesztin tinédzserekrõl.
A srácok azt a feladatot kapták, hogy négy képbõl (New York, Párizs, Bejrút, Jeruzsálem) válasszák ki a nekik tetszõt háttérképnek a beszélgetésükhöz, majd ezt persze meg is kellett indokolniuk. Különbözõ érzések kavarogtak, de a nagyrészük inkább elfele tart: Párizsba, NewYorkba (még akkor is, ha Jeruzsálemet választotta háttérnek). Nem nagyon akarnak a táborokban élni tovább — mondjuk érthetõ módon — “vissza”menni meg nem sok esélyük van.
A film után viszont, amikor kiálltak a rendezõk a nagyérdemû elé, elszabadultak az indulatok; fõleg Yaniv Berman fejéhez vágták a szóvirágokat. Az, hogy egy palesztin srác kicsit vehemensen beszélt, talán érthetõ, de hogy egy európai (feltehetõen finn) köcsög palesztin sállal a nyakában mindent jobban kellett tudjon innen, mint a faszi, aki évente egy hónapot tölt az egyenruhában — na az azért egy kicsit sok volt.
Ja, a My Palestine-t nem mutat(hat)ták be a forgatás helyszínén, mert az egyik szereplõ a szabad szerelemrõl beszélt — és ez a felvilágosult palesztinok között már jóformán halálos bûn… Míg az Alpha Diaries-t — amit gyakorlatilag titokban forgatott Berman, csak utólag nézték át katonáék — bárhol meg szabad nézni…
Estére egy érdekes párosítás maradt. Az Alpha Diaries elöbb, aztán rögtön utána a My Palestine. Egy vetítésben, mindkét rendezõ jelenlétében. Hogy ez miért érdekes párosítás?
Nos, az Alpha Diaries egy izraeli tartalékos csapat “hétköznapjait” mutatja be Palesztin területeken Yaniv Berman kameráján keresztül. A kötelezõ három éves katonai szolgálat után még nincs vége a harcászatnak Izraelben: minden évben egy hónapot tartalékosként húznak le a férfiak. Yaniv öt éven keresztül filmezte a tapasztalatait: szinte mindig eredménytelen éjszakai házkutatásokat, turkálást a szipogó gyerekek szekrényeiben, járõrözést — meg persze az Alfa szakasz(?) ökörködéseit a szabadidejükben. Érzik õk, tudják õk, hogy morálisan “kicsit” megkérdõjelezhetõ, amit csinálniuk kell, de — mint mondja — állampolgárként kötelességük a tartalékos szolgálat, az államnak meg kötelessége valahogy reagálni (megvédenie a polgárait) a rakéták és egyéb támadások ellen… Fura egy világ ez. Yaniv így próbál rávilágítani ezekre az értelmetlen történésekre.
A másik iráni film errõl a 90 éves papáról és a féltve gondozott kõkertjérõl szól. Beszélni nem tud, csak motyogni, de talán nem teljesen süket. Viszont valami beütése van neki, ahogy összevadászta a megfelelõen lyukas köveket és felaggatta õket a házuktól nem messze, valahol a sivatagban. Amikor épp nem pásztorkodik, akkor a köveket rendezgeti szorgalmasan, babusgatja õket, avagy az unokákat szórakoztatja. A legjobb része a filmnek, amikor néhány kõ történetét meséli el nekünk: az egyik unokája azért szóban segít a bácsi pantomimjéhez, de nagyon ötletesen adja elõ a sztorikat.
A probléma ott kezdõdik, hogy a falu elöljárói bizniszt látnak a dologban, fel akarják fejleszteni turistalátványossággá a kiskertet. Mivel a családnak égetõ szüksége van vízre meg a többi dologra amit felajánlottak nekik, ez az átalakulás valószínüleg meg is fog történni — a bácsi meg siratja az emlékeit és az azpkat megtestesítõ köveit…
Ha már az idei DocPoint Iránra (is) öszpontosít, megnéztünk két rövidebbet.
Ez a 26 perces film egy idõs tanárnénit és a házában Koránt — és így az ábécét — tanuló gyerekeket mutatja be. Ez amolyan “nyári iskola”-szerû dolog lehetett, mert késöbb kiderült, hogy ha a “másik” iskolában van tanítás, akkor itt nincs. No de nem csak tanulás van, szórakozás is: átslattyognak egy gyümölcsösbe (talán füge lehetett?). Mullah Khadijeh néni pedig úgy mászott fel a fára a lebernyegjeiben, hogy a kölkök (is) csak lestek — aztán persze jóllaktak a zsákmányból.
