Képek csak úgy…

Vasárnap volt a földi pokol. Helyi rekordot döntött a hõmérséklet (31 fok itt még nem volt soha, amióta a Föld kérge megszilárdult), a tenger mellett megvolt a páratartalom is. Szerintem már elvetették a finn banánligetek magjait…
A látogatottságon is meglátszott a hõség, “csak” 19 ezren jöttek a zárónapra (“Ilmeisesti uimarannat houkuttelivat osan katsojista, kun vaihtoehtona olisi ollut pölyäväksi hiekkaerämaaksi kuivunut Ruissalo.” //hs.fi ~ A látogatókat nyilvánvalóan a strandok vonzották, miközben az alternatíva Ruissalo száraz poros sivatagja lett volna.)

A reggel még jól indult, a Slash kamionok korán érkeztek és az unatkozó sofõr(ök) behordták már a cucc nagyját mire mi odaértünk. Igaz, rossz helyre rakták, de az már részletkérdés ;)
Kezdésnek kaptunk egy kis Popeda-t. Ez a kellemes rockot játszó banda 1977-ben alakult, mára félig-meddig kultikussá vált. Nem csak a vén trottyok, hanem a “feltörekvõ nemzedék” is hibátlan szövegtudással énekelt és táncolgatott a hõség ellenére. Az elsõ soroknak még adott árnyékot a színpad, de a többiek csak a biztonságiak slag-zuhanyában bízhattak.
A Popedát segített behurcibálni egy 12 éves srác is. Gondoltuk, hogy valamelyik technikus fia, aztán jött õ is fesztiválozni. Jött velük egy 15 éves forma gyerek is, de az annyira nem aktívkodott. Na, Popeda zenélt már egy jó félórája, amikor jönnek a srácok olyan lendülettel, hogy attól tartottunk beesnek a színpadra. És így is tettek :) A kisebbik megkapta a basszgirárt, a nagyobbik beült a dobok mögé, és folytatták a zenét, mintha mi sem történt volna ;) Vót nágy meglepetés. A kissrác különben tényleg jól böködte a húrokat. Késöbb Slash gitártechnikusával láttam beszélgetni, végignézték a gitárokat meg az erõsítõket — gondolom õ is gitártechi-t keres magának :-)
Közben megjött egy nagy “Provinssirock” feliratú busz (hogy engedték be õket a Ruisrockra? ;) ) Elonkerjuu-ékkal, õk voltak a következõk. Ez is kellemes vasárnap délutáni rockzene volt, pár hete már találkoztunk a Provinssi-n. Olyan öt körül megnéztem Chisu-t a fesztivál legkisebb színpadán. A színpad kiváló elhelyezése miatt oda betûzött a Nap, ez a melegrekord napján nem lehetett nagyon kellemes. Õt amúgy egy film (Sooloilua) zenéjében ismertük meg (Mun koti ei oo täällä [~ ez nem az én otthonom]), az a dal 2008 telén/tavaszán 6 hétig vezette is a finn listákat. Mint kiderült, ez volt az elsõ single, amit írt, elég jól be is jött :) Tavaly kijött a második lemeze (Vapaa ja yksin ~ szabadon és egyedül) , de ezen nem volt olyan sláger, mint az a bizonyos elsõ. Kicsit mulattam a tömeggel — várakozásokkal ellentétben nem égtem le — aztán megint vissza a nagyszínpadra.
És akkor elszabadult a pokol.
A svéd The Ark kamionja következett… Míg 2008-ban ugyanerre a színpadra rendes kis felszereléssel jöttek, most egy tele kamionnyi szarral. A videófal emberméretû darabokból állt, és nem fentrõl függött (mint az szokásos), hanem a földön álldogált. Amit persze csak a színpadon lehetett összerakni, mert hátul nem elég magas hozzá a színpad. Két négyzetméter videóval az ember kezében guruló dobozokon egyensúlyozva szereltünk. Persze hozták a saját színpadukat is és egyéb kellékeket. Órákig tartott… Kirámolásnál (ami általában sokkal gyorsabb, mint összerakni a dolgokat) már játszott Slash, mire befejeztük a kamion megtöltését, pedig a kettõ között volt másfél óra… Így faszául lecsúsztam néhány koncertrõl, például a Sonata Arctica-ról a Rantalaván. Mindegy, úgy is láttam õket pár hete… ;)
Slash zárta a fesztivált, és mondhatom, igen jól sikerült zárás volt. Az énekes ugyan visított egy kicsit, de hát nem is az õ neve szerepelt a programban. Egy rakás Guns szám is mûsoron volt, szerettem. Aztán Michael Monroe hirtelen felszökkent a színpadra két szám erejéig — ha már hajdanán úgyis énekelt a Guns N’ Roses-szel (sõt, a rossznyelvek szerint: hamár a Guns a Hanoi Rockstól nyúlt egy-két ötletet) ;)

Ezután már csak az elrámolás maradt. A korábban említett baszott nagy mélynyomók, a jó öreg spotok szennyezték a kezünket, meg nagyjából a “bal csatorna” hangszóróit segítettünk elcsomagolni. Aztán mi balra el, a hangos/fényes srácok meg még hurcolkodtak pár órát, hogy másnapra a riggelõk darabjaira szedhessék ezt a jó kis színpadot.

Köszönjük Turku, jövõre ugyanitt! (?)

Ps: Apropó, úgy hírlik, hogy a közeljövõben megnagyobbítják a területet, kap egy extra mezõt a nagyszínpad elötti tér. Kíváncsi vagyok, hogy ez már vajon jövõre így lesz-e? Mindenesetre a fültanúja voltam, ahogy a fesztiváligazgató mutogatott a távolba és ecsetelte a bõvítést egy másik Igen Fontosan Kinézõ emberkének… Hogy ez “csak” területet jelent-e, vagy lesz újabb helyszín is, az még nem derült ki számomra.

A szombatot a Turisas nyitotta nálunk. Õk a piros-feketére festett õsemberek (vagy talán Vikingek?), 2008-ban is találkoztam velük itt (illetve akkor mindketten a Paviljonki színpadon voltunk). Érdekes folk metált (már ha van olyan) játszanak, hegedû és harmonika is ott van a viszonylag dallamos számaikban. Némi load-in után egy kis szabadidõt kihasználva átmentem a Rantalavára (Parti [beach] színpad), mert ott a backstage-en leraktak egy kis szaunát a partra és ez a dolog igen jó hatással van a másnaposságra. Míg ott várakoztam, néhány hülye frizurás német srác is odaszállingózott a nyugágyakra, váltottunk is néhány szót az élet nagy dolgairól. Szépen megmutattam nekik, hogy hol nincsenek tankcsapdák a tengerben (sajnos a nagy kövek és a nem igazán áttetszõ víz megnehezítik a tengerbejutást, de aki tudja az ösvényt ugye… :) ).

Õk voltak a The Baseballs, akik nem sokkal a száradásom után egy olyan teltházas koncertet nyomtak a Rantalaván, hogy ilyet még nem láttam. Itt sokkal nagyobb hely van a színpad elött, mint a Nagyszínpadnál (nem is értem miért az a “Nagy”), na ez csontig tele volt.

Szombaton 31.000 látogató küzdött egymással és a porral (pénteken “csak” 21 ezren voltak, de az rövid nap volt), ennek egy része már csak a tengerben álldogálva talált helyet magának.
Megint sietni kellett vissza, a nagyszínpadon következett az errefelé már legendás Kotiteollisuus. Játszották, amit kellett, majd egyszercsak elkezdtek vetkõzni. Az utolsó két számot egy szál faszban nyomták le… :-o És ekkor még csak délután öt óra volt, kicsit több, mint nyolc óra volt hátra az aznapi fesztiválból…

A sátorban volt megint Viikate és Ismo Alanko, de róluk sajnos lemaradtam mindenféle láda-logisztika okán. A Disco Ensemble következett a nagyszínpadon, õket már láttam, hallottam elégszer az elmúlt hónapokban, most is ugyanazt nyomták le. Visszakutyagolás a partra, ott a PMMP-t még elcsíptem (õket se kell bemutatni, írtam már róluk elégszer. Mondjuk most még jobbak voltak, mint valaha), aztán vissza kellett robogni a Niitty-re, mert nálunk a Don Huonot érdekes együttese következett. A finnek a zöngés/zöngétlen hangokat nem nagyon tudják megkülönböztetni, a p/b és d/t párosokat gyakran keverik (a zöngések [b,d] nem “õshonosak” a finn nyelvben, csak import szavakban vannak jelen). Ez most csak azért kívánkozott ide, mert a pletykák szeirnt az együttes neve igazából ‘D on huono T’ vagyis a ‘D az egy elbaszott T’.
Ezeknek valami istentelen szar backdropjuk volt: háló, aminek a metszéspontjaiban egy-egy LED van. Ebböl volt négy egymáson… Plusz itt-ott villanykörték, az egész aljában meg minden szegmenshez külön kis kontroller-dobozka, plusz ilyen-olyan külön kábelek. Elszöszmötöltünk vele egy jó órát, mire felkerült a helyére, meg aztán a végén le, ezért a Sátorban nyomuló Jätkäjätkätról le is maradtam :(
Helyette viszont megintcsak a parti színpadon néztem a megszûnt Hanoi Rock énekesének, Michael Monroe-nak az új együttesét. Ez a srác (illetve már lassan bácsi) aztán jól bírja, energia az volt a koncertben rendesen. Párszor majdnem le is billent a színpadról, de valahogy az utolsó pillanatban mindig visszafogta magát. 2008-ban az akkor éppen másodszor (immáron végleg) megszûnõ Hanoi Rockkal szerepelt ugyanezeken a deszkákon.
A jó öreg Paviljonkin a Stam1na pörgette a haját ezerrel. Aztán a ráadásban bevonultak aszem a Viikate tagjai is egy szál ingben (alul semmi) egy számra, melyet a “Vittu Kotiteollisuus” (mûfordítás: “A Kotiteollisuus meg bekaphassa”) kiáltással zártak le, utalva a délutáni meztelenkedõs kollégáikra.
Éjfélkor következett a Nagyszínpadon a szombati zárószám, a svéd The Sounds, egy rendkívül hosszúcombú bige vezetésével. Akik ismerték õket, mondták, hogy lesz itt ugrálás a nézõtéren, de nem néztem ki az együttesbõl. Aztán az elsõ szám alatt már mozgott a színpad, úgy rengett a föld az ugrándozástól. A biztonsági fõnök gyerek is rohangászott, mint a mérgezett egér. Másnap amikor beszéltem vele a koncertrõl, elõhúzta a zsebébõl a lépésszámlálót (tényleg, hozok én is legközelebb), 30ezer feletti lépéssel fejezte be az elõzõ napot (az olyan 18 kilométer vagy mi. A napi “ajánlott adag” 10ezer, egy ülõmunkás számítógépes szakember olyan 3-5ezret teljesít).

Idén ünnepelte 40. születésnapját a leghosszabb múltú finn rockfesztivál. Mostmár szokás szerint ott voltam, ismét a nagyszínpadon (Niittylava). A telefonom egy kissé nedves lett a végén (és ezt rosszul viselte), így most fényképek sajnos nincsenek: szavak csak úgy. UPDATE: Sikerült vakon beüzemelni a telefont (“csak” a kijelzõ halott, a telefon ettõl még mûködik — igaz, baromi nehéz egy érintõképernyõn eltalálni a nem látható dolgokat), így pár képet sikeresen kinyertem az eszközbõl.

A még békés és üres Rantalava.

A bejárat, nyitás elött egy perccel.

Pénteken a fesztivál elsõ fellépõi között volt a Canned Heat, akik az elsõ “igazi” Ruisrock fesztiválon is részt vettek, 1971-ben. Igazából mondjuk a magyar Metró-t kellett volna meghívni, õk ott voltak az 1970-es induláskor :)
Nálunk a Mezõn (Niity) a Finntroll kezdett a közönség számára, de mi addigra már az esti sztár, Ozzy Osbourne szerelésén és hangpróbáján túl voltunk — csodás dolog egy nagy színpad, három-négy együttes is elfér rajta pici kerekeken guruló egységeken. (Apropó kis kerekek: vadonat új riser rendszert vettek erre az alkalomra, amit atomjaiból kellett egységgé teremteni. Csak a kerék 7 darabból állt, természetesen nehezen hozzáférhetõ és nehezen csavarodó csavarral. A fiatalok még vasárnap is kerekeket csavaroztak, és még így is maradt. Brrr.) Ja, a Finntrollban az egyik “kollégám” bátyja játszik (a bratyók amúgy a Moonsorrow-t csinálják együtt).
A trollok hörgése után a szintén finn Negative nyálmetálja következett, õk amúgy már sokadszorra járnak erre. Miután végeztünk a changeoverrel, átballagtam a szomszédos Sátorszinpadra (Telttalava), ahol Jenni Vartiainen énekelt egy egészen megpakolt sátor közönsége elött. Itt jegyezném meg, hogy ez a fesztivál nem is rockfesztivál (ami nem baj, csak tény), elfér rajta Jenni poppos éneklése, a Finntroll hörgése, meg a Baseballs rockabillyje is. Azért persze Slash is erre járt hogy rockzene is legyen. ;-)
A színpadunkon a NOFX punkrockja következett. Míg másoknak vagy rendes méretes backdropjuk van, vagy semmi, a NOFXnek egy maximum A2-es méretû kis “zsebkendõjük” volt a háttérben. Szerintem komoly volt, mert viccnek elég bénán nézett ki ;)
Velük egy idõben a jó öreg Paviljonki színpadon az Amorphis játszott, még pont elértem õket. Aztán sietni kellett vissza, hogy Ozzy Osbourne együttesét a helyére toljuk.

Ozzy úgy néz ki, mint saját öreganyja… Mozogni minimálisat mozog a színpadon, a pihenõsarkában mégis ott volt a kis oxigénpalack. Volt egy hab-gépágyúja, amit néha felkapott és hol a biztonságiakat lõtte vele tarkón, hol sikerült az elsõ sorokat beterítenie vele. (Vasárnap este áldottuk is rendesen, mert a qrva nehéz mélynyomók is összeragadtak a habtól. Nem volt egyszerû széttépni a százkilós cuccokat…) Ettõl függetlenül még mindig van valami húzása a zenéjének, pláne így a hajnali egy óra körüli extázisban.

Ez már csak a koncert utáni “ürítés”, ezért nincs túl nagy tömeg

Vasárnap négy együttes (Stratovarius, Apulanta, Gogol Bordello és a Faith No More) várt ránk, valamint a bontás…
Az Apulantát tavaly megtréfáltuk a meztelen dobszerkóval, idén már nem volt külön akusztikus blokkjuk külön dobbal. ;-)
Napközben kicsit elténferegtem a partmenti Rantalavára, ott például az Ismo Alanko Teholla nevû formáció lépett fel. Ez itt a “Teholla” része a kétszemélyes együttesnek, hagyományosabb és furfangos ütõhangszerekkel:

A nap, sõt talán a fesztivál buliját a Gogol Bordelló nyomta. Iszonyú porfelhõ mutatta, hogy a közönség is ugrált, mint a bakkecske. Gigantomán vonatozás, körbetáncolások, minden volt.
Az együttes tagjai a koncert elött és után is a backstage-en vígan szórakoztatták magukat és bárkit, aki arra tévedt, igazán élvezték, amit csináltak.

A fesztivált a Faith No More zárta, akinek pár hete volt HKI-ben egy teltmezõs koncertje. Ez volt az egyetlen “szigorúan zárt színpadú” elõadás (a színpad mindhárom bejáratánál biztonsági õrrel), mégis itt volt a legtöbb nézelõdõ a színpadunkon :)

További fotók a fesztivál honlapján; valamint a flickeren. Meg még.

Hajnalban, a Slipknot után ez maradt a mezõn. Kicsit lepogózták a cipõjüket is a kedves látogatók. ;)

Szombaton 5 együttes pörgött a Nagyszínpadon, még fényképezni se nagyon volt idõm. Mondjuk hogy az elsõ kettõ mit keresett a Nagyszínpadon…?
Ami viszont érdekes volt, hogy alig egy hete olvastam egy cikket az indexen a roadie-król és a fesztiválokról. A cikk egy Henry Rollins idézettel kezdõdik. Nos, pont ezt az idézetet találtam az In Flames egyik munkaládikójában:

A nap legjobb buliját a Teltalaván a The Living End dobta össze. Egy gitár, egy nagybõgõ és egy dob. Itt-ott punkrocknak hívják amit csinálnak, de az tuti, hogy egy jó pörgõs bulizene volt.

Aztán este megint a toronyban találtam magam a spotoknál (mostmár csak kettõ volt) a dán Mew-t világítani. Itt csak néhány szám alatt kellett bekapcsolni, különben csak üldögéltünk — illetve én majdnem leszédültem a toronyból az unalmas zenétõl (lehet, ha nem éjfél és hajnali fél kettõ között kell ezt a prüntyögést hallgatnom, akkor nem aludtam volna be rajta?). A világosító emberke viszont teljesen oda volt meg vissza, milyen ügyesen fényeztük a zenekart — igaz, õ is mindig idõben (akár két számmal a bekapcs elött) szólt, volt idõ felébredni :)

Pénteken “rövid” nap volt, csak három együttes fért bele a késõi kezdés miatt. Az elsõ tömeg a Children of Bodom-ra gyûlt össze. A fenti Koskenkorva vodka rájuk vár — a ráadás elötti szünetben fogyott el a színfalak mögött.
Rögtön utánuk a Rantalaván a Disturbed következett. A show elején az “énekest” ezen tolják be, az arcán a Bárányok hallgatnak-ból ismert maszk…

Aztán éjfélkor a Slipknot következett a Nagyszínpadon, én voltam az egyes spotlámpa operátor. Életemben elõször világítottam follow-spottal, és rögtön egy idegbeteg német volt a fõvilágosító. Ami nem sokat segített a “lámpalázunkon” (mert hogy a többiek is újoncok voltak), de az elsõ szám alatt egész jól belejöttünk, és még a technikai problémákon is úrrá lettünk.
Én jól kifogtam a baloldali hosszúorrú dobost, aki föl-le ugrált a színpadon, még a közönség közé is lement. Igencsak koncentrálni kellett, nem unatkoztam, az biztos.

Pénteken még nem volt teltház, azért a Slipknotra jókora tömeg összegyûlt. Kép a “világítótoronyból”.

Ismét meghívtak a Ruisrockra. Ezúttal a Nagyszínpadra (Niittylava).
Stone, Children Of Bodom, Slipknot, Stella, Maija Vilkkumaa, Disco Ensemble, In Flames, Mew, Stratovarius, Apulanta, Gogol Bordello és Faith No More lesz a színpadomon.
Elötte még egy kis építkezés, a sátor-színpadot (Teltalava) még csütörtökön is építgettük, bár pénteken már koncert van rajta. Minek elkapkodni. :-)

Érdekes, hogy a személyzet elég nagy százaléka ugyanaz, mint a pár hete lezajlott Provinssirock fesztiválé. Ugyanazok a biztonsági fõnökök, a hangosítók, a fényesítõk, a hangszerkölcsönzõk, sõt, még az õsöreg spotlámpákat is — amiket a Nagyszínpad elötti toronyba építettünk be — valószínüleg még mi pakoltuk össze legutóbb. Kis ország, nyáron az a kevés személyzet és felszerelés utazik fesztiválról fesztiválra.

Az úgy kezdõdött, hogy ennek a poénos zenekarnak, az Apulantának, a színpadi — hogyishívják — “kívánalmai” között szerepelt a fenti mondat. Ez az a papír, amin leírják, hogy ilyen hangosítás, olyan lámpa, ennyi mikrofon, oda egy monitor, meg egyéb ilyen technikai maszlag. Az egyik számukhoz nem a szokásos nagy dobszerkót használják, hanem van egy külön kicsi, két dob+cin cucc, ami egy kis mozgó színpadféleségen várakozik a látóhatáron túl. Amikor az idõ eljön, ezt be kell gurítani a színpad elejére. Na most erre írja a fenti követelmény, hogy ezt kettõ (2) darab embernek kell betolni a helyére, akik feketébe vannak öltözve. Vagy sehogy (…sincsenek felöltözve: “alasti”=meztelen).

Nos, ez a két õrült “kollega” úgy gondolta, hogy a kérés az kéres, ha ez kell nekik, ám legyen. Majd akkor õk megfelelnek a követelményeknek. ;-)
Ezt az utolsó pillanatig nem akarta elhinni a színpadmester sem, de aztán szerzett egy üveg “védõitalt” nekik — bár a munka alatt zéró tolerancia volt érvényben, ez azért erõsen kivételnek minõsült. A zenekar “mindenesével” szépen megbeszélték, õ jót vigyorgott és áldását adta a produkcióra. Mint mondta, ezt évekkel ezelött írták oda, de még soha senki nem válalkozott a feladatra.

A megfelelõ szám elérkezett, nekiveselkedtek és elkezdték betolni a cuccot. Akkora lendülettel, hogy a cintányér le is borult nyomban. Ekkor ébredt a közönség (a nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét) és kis vidámsággal meg némi füttyögéssel reagált a látottakra.

A feladat végeztével kivonult a brigád a színpadról, akik amúgy a zenekart is meglepték. Õk már rég elfeledkeztek a poénnak szánt félmondatról, a fifikás “mindenes” meg nem szólt nekik.

A helyszín még arról is nevezetes, hogy azon a nevetségesen szûk szoroson át közlekednek a tömbház méretû hajók is Stockholm és Turku között. Amíg ott el nem megy egy ilyen monstrum, meg nem mondaná senki, hogy az ott elfér. Mint látszik, nagyobb, mint a színpad, pedig azért ahhoz sem kellett nagyító.
A szájhagyomány szerint, amikor a Nirvana játszott errefelé, a színpadjuk valahol a Rantalava (szemben a jobboldali) tájékán volt. Egyszercsak a hátuk mögül megjelent egy ilyen 15 emeletes szörny, azok meg abbahagyták a zenélést a leesett állukat keresgélvén… F*king amazing! — mondták, majd folytatták a koncertet.

A 2008-as Rusirock péntekének nagyágyúja a Nightwish volt. Még úgyse láttam õket az “új” csajjal, így amikor a Paviljonkilaván a Ministry végre a húrokba csapott, elszabadultam a Nagyszínpad elé. Volt fény, meg hang, meg tömeg. Végülis elég jól szólt, de teljesen más stílus, mint az elõzõ leányzóval.
Szombaton a HIM volt a fõmûsor éjfélkor. Akkor már lusta voltam tömegelni, ezért szépen letelepedtem a színpadon a ládákra, és vártam a kezdést. Voltunk vagy négyen-öten. Aztán megjött a zenekar, és velük vagy húsz-harminc nép betódult és odaállt elénk. Hogy az embernek a backstage-en is tömegnyomorognia kell… Felháborító. ;-) A dobos szépen melegített, forgatta a lábát, helyben ugrált, meg ilyesmi. Valamelyikõjük szülei is ott voltak, aranyos volt a két öreg, ahogy szurkoltak a “kis” fiúknak oldalról.
De a poén csak ezután következett, a HIM monitoraiból jóformán csak a dob szólt hátrafelé, ennek megfelelõen a színpad mögött a dalok elég kevéssé voltak élvezhetõek, csak a színpad elé kellett menni mûélvezetért…