Képek csak úgy…

Tüzijátékverseny Helsinkiben a Nelonen (négyes csatorna) szervezésében. 5 csapat munkásságát figyeltük az égen. A vélemények megoszlanak, hogy a hármas (JoHo Pyro – Royal Party) vagy az ötös (Ilotulitus – Ruutia Lännestä) csapat volt-e a legjobb, de mindenképpen jól zártuk a “nyarat” (olyan +6 – +8 fok volt a tüzijáték idején).
Ilyen közelrõl még asszem nem láttunk tüzijátékot, a feltámadt szélnek is köszönhetõen voltak rakéták, amik pont felettünk alakultak tüzijáték-gömbbé. Aztán az összes pernye a fejünkre hullott belõlük.

Na ezért érdemes vidéken lakni :) Ez a nyuszi pont a grillezõhelyünkön tanyázott le a ház mögött, de végül nem sütögette meg a répáját.

Én kérek elnézést a selypítõs finnek nyelvéért. A képen egy punszi-rolád látható :)
(arról, hogy az a kis basz miért kerül két juróba, most szó se essék…)

A helsinki Mûvészetek Éjszakája érdekesnek ígérkezett a sok programjával, de végül csak két érdemleges eseményre látogattunk el. Az egyik a fent látható koktélverseny a Vanhában. Ügyesen dobálták a srácok a keverõpoharakat és üvegeket, mi meg finom koktélokat szürcsöltünk közben. A végén a három legjobb egyszerre dobált a színpadon. Így búcsúztunk János&Verocstól, akik hazatérnek Pestre mindjárt. Aztán megpróbáltuk megtekinteni az ausztrál Strange Fruit akrobaták mûsorát, ám nem sokat láttunk belõlük, akkora volt a tömeg (a mellékelt linken van egy video arról, hogy végül mit nem láttunk jól). Itt-ott még voltak persze történések, de sajnos (ám természetesen) szinte teljesen finnül… Az utcákon elszaporodó “élõ szobrok” viszont jópofák voltak.

Akkora vihar volt itt szerdán, hogy ihaj. Úgy kezdõdött, hogy a Nap nem kelt fel még délelött sem, aztán még annál is sötétebb lett. Az utcai lámpák bekapcsoltak, pedig itt elég sötét kell ehhez. Fingországra kevéssé jellemzõ a villámlás, most azonban kaptunk belõle rendesen. Annyira, hogy (legalább) az egyiknek sikerült eltalálnia a munkahelyemet, aminek következtében szinte semmi áram nem maradt az épületben. Se világítás, se hálózat [LAN] (hogy a routerek miért nem szünetmentesen vannak?), se élõ konnektor, még az ajtókat se nagyon lehetett kinyitni (merthát a beléptetõrendszerhez is áram kéne). És az ömlõ esõben ugye haza se indul el az emberfia :-) Még szerencse, hogy a kávéfõzõben maradt egy kis kávé az áramszünet elöttrõl, így volt mit csinálni [gyk. kávéztunk egy hosszút].

Ford Henry elérte a “majdnem csupa kettes” kort. A 120-as szervíz pont Magyarországra esett, eddig úgy néz ki elég korrektek voltak. Azé’ — ha nem is nagyon sokkal, de — csak ócsóbb ugyanaz a Ford márkaszervíz, mint itt.

Egy nap alatt szépen lenyomtam Lengyelországot, majdnem semmi incidens (értsd útlezárás, útépítés) nem zavart meg, a Varsó feletti szakasz egy részét egy kis, szinte üres, háromjegyû úton száguldoztam végig. Sokkal jobb (és ráadásul rövidebb), mint az egyszámjegyûn kerülgetni a kamionokat.
Kaunas környékén megálltunk, ahol — csak a pihentetés kedvéért — hajnalig tartó mulatságot tartottak a szállásunk (Örmény étterem/motel) különtermében. Még jó, hogy már nagyon nem kellett sietni másnap…
Amikor Riga fölött kiértünk a tengerpartra, meg is álltunk egy kicsit “pancsolni” Saulkrasti avagy Savanyúkáposzta városkában. (Szerencsére már majdnem kész az elkerülõ szakasz, mert amúgy haladni nemcsak nem szabad, de nem is lehet a sok nyaralótól. És a városka marha hosszú negyvennel-ötvennel…)
Szóval egy végeláthatatlan homokos tengerpart van itt, bár csak a víz lenne mondjuk 5 fokkal melegebb, ideális nyaralóhely lenne. Viszont nincs messze Helsinkitõl, ha nem lenne vége a nyárnak, tán még visszajönnénk hétvégézni. :-)

Visszafele úton már nem nyaraltunk, csak iszkoltunk északnak. Két és fél napra terveztük az utat, hogy ne kelljen nagyon kapkodni a végén (elvégre el kellett érni a kompot). Péntek délutáni indulással pont felértünk Lengyelországba. Ahol egy idefele már megismert — és egyszerûen csak egy jó sörmárkának hitt — városban álltunk meg. A fogadó szinte vadonatúj volt, jól is fõztek, de sajnos volt egy csapat vendég, aki hajnali kettõkor szeretett nekiállni vitatkozni :-( Mindegy, a sör tényleg jó volt :)

Szerencsére még elutazás elött megnyílt a szokásos Borfalu a Felvonulási téren, gyorsan végigkóstoltam a fehérborokat majd levezettem némi sötétebbel. A fehérek között sikerült pár “kannás” kategóriájúba is belenyúlni (úgy ismer meg az ember újdonságokat, ha próbálkozik. Nem mindig fizetõdik ki az érdeklõdés :) ), de befutott pár említésreméltóbb is. A Veress pincészet rendkívül érdekes boraival állított ki, elsõként a Pintes fajtájú bort említeném, ami állítólag a filoxéra után eltûnt, de valamikor a hatvanas években “megtalálták” egy ültetvényben, és ismét felélesztették. Ezt a volt “államigazdasági” területet szerezték meg Veressék, náluk van egyedül ebbõl a fajtából. Fûszeres, testes bor, savakkal jól ellátva. Nagy hátránya, hogy csak félszáraz… Veressék “Cuvée”-je viszont olyan csontszáraz, hogy szinte kiált egy kis plusz vízért (fröccsnek kiváló). Egy másik érdekesség a SzentGaál fehér Kadarkája volt. Szintén fûszeres, de alapvetõen paprikás ízvilággal marad hosszan a szájban. Szerintem nem egy “kvaterkázós” borfajta, de megfelelõ kaja mellé kitûnõ.
A vörösöket most nem említem, mert tényleg csak levezetésül szolgáltak Eger-Villány útvonalon.

Bár az augusztus 20-ai ünnepségsorozat elõl már elmenekülünk, a légiparádéból sikerült részleteket megnézni. Mivel a tisztavatást a Hõsök terén éppen próbálták, a “légierõ” is átrepült néhányszor felettünk különféle érdekes kötelékekben :-)

Az utolsó napot megpróbáltuk korán elkezdeni, de persze nem sikerült :)
A HÉV melletti fal hangulatosabbá tétele folyt megérkezésünkkor:

A Méheket pont sikerült elcsípni (fél8-as kezdés, ennyit a korán jövésrõl :) ), akik kissé kibõvítve léptek színpadra. A nagyhordós csávó olyan beszólásokkal operált, hogy néha a közönség fetrengett egy rövidet. Aki nem ismeri õket, ajánlom a Youtube-ot (bár ott valami hülye szintit rakott mögéjük, na az nem tartozik a mûsorhoz normálisan):

A Világzenén a Värttinä mosott ruhát, és egyéb finn-jellegû zenével árasztotta el a közönségét:

Aztán, sajnos a hét során csak most elõször, meglátogattam a Jazz színpadot, ahol a European Mantra tépte a húrokat. Messze nem Grover Washington jellegû smooth dzsezzre kell ám gondolni, inkább a Másfél áll hozzájuk közel, de mégis teljesen más.

Az utolsó napra egy egész homokváros épült a sármentesítõ anyagból:

Deák Bill elblúzolgatott kicsit a Hammeren:

És itt már bontják a Nagyszínpadot, bár még a buli zajlik a sátrakban.