És ismét szakad a hó, de csak hogy meglegyen a kellõ hangulat a karácsonyi vásári mászkáláshoz. Mondjuk ugyanazok a mütyûrök vannak, mint minden évben. Talán egy kicsit több ehetõ dologgal, mint szokásos ;)
Azt írja az ojság, hogy nem én saccoltam nagyon fölé, hanem tényleg évszázados rekordokat döntögetünk itt: 40-43cm hó a fõvárosban.
Tavaly a szezon végén valószínüleg kicsit több hó volt, de az nagyjából három hónap alatt gyûlt össze. Ez a majdnem ugyanannyi pedig most 24 óra alatt… Hétfõn már be voltak szarva a sok hótól, arra még jött egy kicsi (+10cm), így most itt több van a földön, mint Lappföldön.
Sõt, a “modernkorban” csak egyszer volt ennél több hó a belvárosban (1937-ben 43centi), de ezt a szintet a reptér most pont hozta.
Ahhoz képest, hogy Párizsban a másfél centi hótól sokkot kaptak, itt teljesen simán zajlik az ösznépi szánkózás az utakon és utak mellett.
De mi lesz itt februárban?!
Egy napnyi hó a járdán (a hókupac és a bejárat közötti térdig érõ fehérség a járda)
Egy nem teljesen egynapnyi hóhelyzet az autón és környékén. Az ajtót elég nehezen lehetett nyitni, mert a hó a küszöb fölött ért véget. A hóseprû viszont bent volt ;)
A Finn Függetlenséget valamint a Télapót nem töltöttük tétlenül, hanem megpróbáltunk idõben eljutni a “falu kúltúrházába” találkozni Gogol Bordelloval.
Ez azért nem volt teljesen triviális, mert vasárnap éjjel óta megállás nélkül szakadt a hó és egyetlen nap alatt közel annyi hullott, mint tavaly egész januárban — pedig az egy rekord hónap volt. Autóásás után az utakkal kellett megküzdeni, mert a nemzeti pirosbetûs alkalmából a szokásosnál kevesebb hókotró küzdött az elemekkel: még az autópálya is vastagon havas volt. Azért épségben megérkeztünk, lendületbõl felparkoltunk egy hókupacra, és így éppenhogy lekéstük az elõzenekart.
De a lényeg szerencsére még csak most következett: Gogol Bordello gypsy-punk-rock ugrálós zenéje (trivia: “Hütz and the Béla Bartóks” az együttes eredeti neve). Az ülõhelyek majdnem teljesen üresek maradtak, mindenki a parketten tolongott (illetve késöbb: ugrált).
Nem tudom hogy bírják az iramot… Egyik szám a másikba folyt, már vagy az ötödiket játszották egyhuzamban, mikor megálltak szusszanni és beszélni pár mondatot. Aztán megint jöttek egymás után a számok. Egyszer-egyszer az elõzenekarból (Gyevocska) illetve valami helyi romaegyüttesbõl (valami Sankkari?) is feljöttek a színpadra, a legvégén már alig fértek el. ;)
Jó mulatós közönség is volt (bár erre a zenére amúgyis nehéz nem mulatni), jól sikerült bulit hoztak nekünk ide a hó közepébe.
Papa Roach. Klikkre nagyul.
A Taste of Chaos megkezdte európai útját, ilyenek vannak a minifesztiválon, hogy:
Halestorm 18:40 – 19:10
Buckcherry 19:25 – 20:00
Papa Roach 20:20 – 21:15
Disturbed 21:45 – 22:50
Az elsõ együttest csak éppen elcsíptem, a második olyan üldögélve elbírható rockos dolog volt. Ekkor a nézõtér még foghíjasnak sem volt nevezhetõ, egész szektorok tátongtak üresen. Aztán a Papa Roach elött leballagtam a küzdõtérre, kényelmesen elõresétáltam a laza “tömegben”. Pár perccel késõbb rákezdtek jó lendületesen, de sok átrendezõdést nemigen láttam magam körül. Papa Roach közben beszólt az ülõhelyeseknek. Mérsékelt eredményt ért csak el a “Emeljétek fel a seggeteket, ez egy kibaszott rock buli!” mondással. Pár szám után megfordultam, hogy akkor indulok vissza leülni (na nem mintha nem lett volna jó a zene, csak tartalékolni kellett az energiát éjjelre), ekkor vettem észre, hogy már gyakorlatilag egész Helsinki betömörült mögém. A finnek tudják mikor érdemes érkezni. ;)
Disturbed. Klikkre nagyul.
Az est fõzenekara a Disturbed volt. Amikor elõször hallottam õket valamelyik fesztiválon, sokkal keményebbnek tûntek (vagy csak kezdek hozzászokni?). Még egy Genesis számot is (Land of Confusion) beraktak “lazításnak”, és asszem ezt énekelték a legtöbben körülöttem.
…és a finnek pogóztak! Biztonságiak nélkül! Ilyet itt még nem láttam. Egy-két fesztiválon már megpróbált kialakulni egy-egy “pit”, de a szekuritty mindig ott termett, és bár nem csináltak semmit azon kívül, hogy ott álldogáltak, kinek van kedve pogózni így?
Nade itt! ;) Érdekes volt a közönség reakciója a pogózó “fiatalokra”. Volt olyan hülye is, aki rosszallóan nézett, megpróbált fixen megállni és vállra gyúrva feltartani a felé szálló egyedeket (természetesen nem sikerült neki, feldõlt…), de olyan is, aki egy idõ után megrándította a vállát, és beállt õ is pogózni :-)
Jó kis mûsort hozott össze ez az energiaitalos cég.
Szóval itt kezdik a turnét, ezért aztán fogalmuk sem volt a roadieknak, mi hova megy, hogy jönnek egymás után a cuccok, meg ilyesmi. Összesen négy kamion van, de órákig tetriszeztek, mire kiderült, hogyan is kéne ezeket megtölteni tartalommal. Mi közben a videófallal játszottunk, ahol a videós gyerekeknek fingjuk sem volt arról, hogy mekkora is a fal, milyen sorrendben jönnek le a panelek — aztán a lámpák is “rossz helyen” voltak a további leengedéshez — szóval itt is volt mit küzdeni… ;-(
Nekem még hagyján, de többen már második napja voltak egyhuzamban ébren (még elõzõ nap kezdték a Bullet for my Valentine koncerten a másik jégcsarnokban, onnan egyenesen ide jöttek), szóval igencsak tele volt a tökük a totojázással.
De a koncert jó volt, még ha kicsit hosszabb is volt a kirámolás a végén. ;)
Még több kép:
A finnül nem tudó turistáknak figyelmesen lefordították, hogy mi is kapható bévül:
Hot Glühwein. :-o
Kipróbáltuk, a ‘hot’ nem a csípõs/erõs jelentésében van jelen — úgy még lenne talán értelme… Mert a ‘glühen’ (izzik, hevít, stb.) nem elég.
Vagy lehetne még talán Heisser Mulled Wine is?
Elég mozgalmas volt az utóbbi idõ. ;-)
November elsején a Gotan Project jött a helyi kúltúrba, naná, hogy ott voltunk! Nyáron itt jártak a Pori Jazz-en, de éppen valami más dolgunk volt. De most házhoz jöttek ;) Õket már harmadszorra nézzük élõben: elõször még 2006-ban, Londonban egy szép nagy szórakozóhelyen (akkor Carling, most O2, de mindenesetre Academy Brixton. Ahol pölö Michael Monroe — akit pár napja láttunk itt — lép fel a Motörheaddel most novemberben.), aztán idén nyáron Pesten a Szigeten, nameg most itt Helsinkiben.
Szóval 2006-ban a “Lunático” album kapcsán, idén pedig a “Tango 3.0″ lemezük apropóján utazgatnak. 10 év alatt 3 (stúdió-) album, azért nem kapkodnak túlságosan, viszont amit csinálnak, az nagyon finom. Két európai elektronikus zenész és egy argentín gitáros a tulajdonképpeni Gotan Project, de az (igazi) tangóharmonika [bandoneón] is mindig ott van a számokban. Egy kis tangó, egy kis jazz, egy kis dubb.
A díszlet ugyanaz volt, mint nyáron a Party Arénában: a háttér egy láncfüggöny, amire vetíteni lehet, ugyanakkor átlátszó is, ha hátulról kapja a fényt, sõt át is lehet rajta menni, ha netán úgy adódik. Hátul egy zongora (Lalo Zanelli) és a vonós/trombitás leányzó (Ananta Roosens), elöl meg Philippe Cohen Solal (dub fx, guitars, bass, mandolin), Facundo Torres (bandoneón), Eduardo Makaroff (akusztikus gitár) és Christoph H. Müller (programming, bass, keys, tenori-on, vocoder & fx). Néha Claudia Pannone is bejött énekelni.
Szóval a “kultúrház” földszintjérõl eltüntették a székeket, úgyhogy lett egy nagy táncparkett, ahol a Gotan elött Dj Borzin/Club Balkan Fever mozgatta a népeket. Itt a finneknél a tangó egy nemzeti sport (lásd még Tangófesztivál Seinajokiban: “The Tango Festival sells more tickets than any other event in the Finland summer schedule.”), így a bemelegítõ zene alatt voltak páran, akik már táncoltak. A Gotan alatt szerintem nem volt nagyon jellemzõ a táncika, mert eléggé tömve volt a nézõtér…
Nagyon jól összeválogatott mûsorral jöttek az urak/hölgyek. A régi sikereket is hozták (pl. Una Música Brutal), de azért fõleg az új albumot mutogatták végig. Van benne egy-két egészen dallamos darab is (pl. Rayuela vagy a záró Panamericana), néhány elektronikus túlsúlyú, meg persze jó kis tangós andalgós (Tango Square) is.
A legérdekesebb dolgokat a jobboldali pultos (Christoph) követte el, valamikor Wii távirányító jellegû kütyüvel vezérelte a zenét, párszor meg egy érdekes ledes zeneszerszám, a tenori-on is elõkerült.
Az elsõ felvonást a Panamericana-val zárták, visszataps után még volt talán négy szám. Ám ezután se engedte el õket a közönség, és kénytelenek voltak mégegy ráadást nyomni. ;)
RAYUELA, Gotan Project @ Kulttuuritalo, Helsinki, Finland
A setlist valószínüleg alig különbözött a Troxy-ban elhangzott mûsortól.
Fotó: Markus Lackinger @ www.jazzfoto.at
Õket a Savoy-teatteriben láttuk/hallottuk.
Itt nem fényképeztem, viszont lett egy aláírogatott CD-lemezem ;)
A Portico Quartet egy érdekes angol négyes: szaxofon, nagybõgõ, grillsütõ, dob és elektronika. Érdekes modern jazz-t játszanak. A dobos a fõhülye (Duncan Bellamy), az egyszerûen eszméletlen, mit össze dolgozott a koncerten. Volt mellette valami szintetizátor is, azzal is sokat bíbelõdött — miközben a dobolás tipikusan nem az a mûfaj ahol bármely végtag szabadon maradna még egy extra dolog piszkálásához. Hát, neki sikerült, gondolom polip is van valahol a családfában.
A srácok amúgy egy “lentrõl jövõ kezdeményezés”: londoni utcazenészek voltak. De mivel jól nyomják és egyedi is amit csinálnak, 2006-ban felfigyelt rájuk valami jazzklub, és az “véletlenül” pont egy lemezkiadó is volt. Azóta megjelent a második albumuk is (2009-ben, Isla), és most gyakorlatilag azt játszották végig.
A dallam a szaxisból, Jack Wyllie-ból jön, a bõgõs Milo Fitzpatrick jól adja alá, de az igazi érdekesség az, ami Nick Mulvey elött hever:
Ez egy rakás Hang, amit manapság már elég nehéz beszerezni, annak ellenére, hogy az elsõ alig tíz éve készült el belõle… Fõleg ütökkel játszott rajta a srác (néha néggyel is), bár a hangszer neve a “kéz” szóból származik és mások fõleg tenyérrel/ujjal használják. Szóval ez a “grillsütõ” adja az érdekesen monoton alapot a zenéikhez. A hangja engem leginkább az indonéz gamelanra emlékeztetett.
A koncert sajnos nem volt túl hosszú, de ha Londonban a South Bank környékén jár valaki, érdemes fülelni, állítólag még manapság is szoktak ott játszani.
Ma este ismét a Tavastia volt a célpont, ahol Michael Monroe aznap már a második koncertjét nyomta le. Épp turnézik egy kicsit az új koncertalbumának megjelenésére idõzítve.
Amikor megérkeztünk, még gyakorlatilag üres volt a terem, de aztán fél tíz körül (amikor kezdeni kellett volna) hirtelen csordultig megtelt. Bár a Tavastia általában szigorúan kilökdösi a fellépõket a színpadra pontosan a meghirdetett idõben, Monroe-éknak sikerült egy jó fél órát késniük.
Aztán persze elszabadult a rock&roll ;)
Tudva azt, hogy mennyi cuccot rámoltunk be, egy igen látványos show-ra számítottam. Mivel nem voltam itt amikorra minden a helyére került, nekem is meglepetés volt szinte minden. ;-)
Az elõzenekar után egy nagy félköríves fekete függöny ereszkedett a színpad elé. Amikor a show végül elkezdõdött, nem a fekete ment fel, hanem egy fehér jött le, amire aztán valami filmet vetítettek. Az elsõ szám alatt is ott maradt a vászon, de akkor már a színpad is látszott, így egész érdekes látványt értek el (valahol már láttam egy hasonló elõvásznas ötletet, de nem emlékszem melyik együttes próbálkozott vele).
Aztán a következõ számban feltûnt a zöld Gaga-jármû, és már egy kicsit táncolgattak is, de csak a harmadik szám végére jött le a színpadra Lady Gaga (addig csak valami emelvényen álldogált). Na de a Just Dance-nél kigyulladtak a neonfények, és az általam látott félkoncert leglátványosabb része következett.
Ebben aztán úgy kifulladtak a táncosok is meg Gaga õnagysága is, hogy hosszú másodpercekig csak a zihálását lehetett hallani, aztán meg elkezdett mindenféle hülyeségeket beszélni. Persze volt Finland így, meg HellSinki úgy (a külföldieknek nem csak Bjudápeszt nevével van problémájuk, Helszinkit se tudják kimondani rendesen. Majdnem mindig Hell Szinki! lesz belõle…) . Ezt néhány — számomra — ismeretlen szám követte, aminek a látványvilága sem volt egetverõ, majd hirtelen legördültek a függönyök és egy majdnem zene- és ötletmentes videót bámultunk pár percig — amíg a színpadon az autót ki, a metrókocsit meg betolták. Ez kissé leültette a már-már formálódó hangulatot…
Aztán felgördült a függöny, és a metrókocsis felvonás következett, többnyire nem nagy slágerekkel, de legalább látványos táncos elõadással. A táncosok különben kitettek magukért, nem lazsáltak a színpadon.
A számok között továbbra is folyamatosan dumált a Hölgy, egyszer-kétszer egy teljes amerikai motivációs bullshitet is lenyomott (kábé “te vagy a legjobb, kövéren, bénán, hülyén, szard le aki mást mond, te így vagy szép/jó/ügyes és az ász”. Csak kicsit hosszabban…), közben mindig lelkendezett, hogy ez a Finland közönség milyen királycsászár.
Már-már feladtam a reményt, hogy ebbõl szórakozás lesz, amikor a Money Honey címû szám következett, amire végre megint elkezdett mulatni a nép.
Aztán a Telephone elötti átvetkõzéskor kicsomagolt magából felvett a földrõl egy bedobott zászlót:
Ehhez tudni kell, hogy itt a nagy szomszédot kifejezetten rühellik a népek, lett is nagy fújolás meg füttyögés az orosz zászló láttán. Nem is értem, ez hogy került ide… A zászlóra rá volt írva, hogy “Russia loves Lady Gaga”, nem lehetett összetéveszteni egy finn zászlóval. Ráadásul ez már a második elõadás volt (tegnap is volt egy), valamint most nem is mennek egyáltalán az oroszokhoz (talán Kievbe, de ott se lettek volna felhõtlenül boldogok az orosz zászlótól). Szóval rejtély… Persze észlelte a fújolást, gyorsan összegyûrte a zászlót, és elütötte valami poénnal, de hát ami megtörtént, az megtörtént.
UPDATE: ezen a videón látszik, hogy a zászlót nem õ hozta be, hanem az “egyszercsak” ott termett a lába elött. A 13-ai videón nincsen semmilyen zászló ugyanitt, szóval ez egy spontán bedobott cucc, csakhát így járt vele… ;) Na, de a közjáték után jött a Telephone, viszonylag mozgós szám, szóval megint kezdett feldobódni a nép.
Erre mi történik? Feltolnak egy zongorát, és Gaga õnagysága egy szál zongorával “unplugged” estbe kezd. Dõl belõle a hülyeség, közben kalimpál egy kicsit, ez aztán elvezet odáig, hogy elõadja a Speechless címû számot. Közben kigyulladt a zongora is (direkt ;-) ) ami nem is nézett ki rosszul, csak közben semmi más nem történt. Amikor már a hangmérnökök is úgy gondolták, hogy vége, és kikapcsolták a zongorát és a mikrofont, Gaga visszakövetelte õket, hogy õ most inkább mégis énekelne mégegy unalmas számot (You and I) a zongorával.
Na ekkor jöttem ki a terembõl…
Az utolsó négy szám az sláger volt (Alejandro, Poker Face, Paparazzi és a záró Bad Romance), úgyhogy gondolom a közönség végül elégedetten távozott. Nekem kissé csalódás volt (bár gondolom azért is, mert pont a mélypontnál hagytam abba, és néhány vizuálbomba — lángoló angyal, gigantikus halfej — akkor még nem lövõdött el). Sajnos azoknak lett igazuk, akik azt mondják, hogy Lady Gagának nincs összesen egy koncertnyi száma… (Ezt persze látványossággal lehetett volna pótolni, de fõleg jóval kevesebb beszéddel sokat dobott volna a produkción.)
