Képek csak úgy…

Vasárnap itt járt az Arénában a Kent nevû svéd együttes. A kis mocsok csak svédül beszélt a közönséghez. Hja kérem, csak átruccantak a provinciára. Jó, hogy itt kötelezõ svédül tanulniuk a szegény finneknek, de hát tudjuk az orosz tanulmányainkból, hogy milyen hatékony egy kötelezõ nyelvtanítás. A magamfajta idegennyelvûeket nem is említem…

Eredetileg pénteken kellett volna játszaniuk, de a kamionok befagytak a tengerbe, így nem volt színpad ;)
Stockholm környékén szerda-csütörtök-péntek viharos szél volt meg egy kicsit hideg (bár idén már volt ennél jóval hidegebb is, mégsem volt ilyen katasztrófahelyzet). A sofõrök elbeszélése szerint — valami 43 órát töltöttek a hajón — egyszercsak mintha falnak ütköztek volna, olyan kemény jeget fogtak. Kicsit játszottak elõre-hátra, hogy meg tudjanak fordulni, majd visszatértek a kikötõbe. Ahol már nem volt hely kikötni az addig visszafordult hajóktól, így ott köröztek Stockholm közepén, amíg az egyik teknõ odébbmozdult. Késöbb megpróbálkoztak egy ritkábban járt átjáróval (ehhez külön pilotot kellett a hajóra venni). A bejáratnál várni kellett egy kicsit, mert az átjáróban (vagy szoros?) éppen jött szembe egy másik hajó. Namost ezek a baszott nagy emeletes vasdarabok elég jó kis turbulenciát csinálnak a vízben, eltart egy darabig, míg a jég újra “megköt”. Aznap azonban az elúszó hajó után 5 (öt!) perccel már be is fagyott a tenger. Állítólag olyan volt (eltekintve attól, hogy épp egy fedélzeten álldogáltak), mintha a szárazföldön egy mezõ közepén lennének: körös-körül sík hómezõ… Ezekben a napokban a stockholmi szigetvilágban 46 hajó vesztegelt a jég fogságában. Ebben a kisebb (“normál”) jégtörõk is benne vannak, akik nem bírtak felnõni a feladathoz. ;)
A svédeknek állítólag összesen két “heavy-duty” jégtörõjük van. Az egyiket kölcsönadták valami Antarktiszi expedícióhoz, a másik (Ymer, ejtsd: Ümer) meg éppen fent északon munkálkodott. Így nem volt mást tenni, mint megvárni Ymert, amíg szépen leballag Stockholm környékére kiszabadítani a népeket és a teherhajókat. Az utasok addig is ingyen kaját kaptak… Néha körberepült egy helikopter, csak úgy ellenõrzésképpen, megvan-e még az összes hajó. Még szombat-vasárnap is késések voltak a menetrendszerinti Viking- és Silja-line-okon, de már bátran nekiindultak a zord tengernek.

Hajnali háromnegyed 2-kor sheruthátra pattantunk (kisbusz, mint az Airporttaxi), majd majdnem egy órás Jeruzsálemi körözés után (amikoris felvettük a többi utast — köztük egy finn párt, akik Varsón keresztül reppentek ugyanoda, mint mi) elindultunk a Ben Gurion reptérre. Hajnali 3 körül meg is érkeztünk. Az izraeli biztonságiak továbbra sem tudtak megbírkózni a 3 nem angolul beszélõ külföldi – 3 féle útlevél dilemmájával, de miután minden csomagunkat átnézték tovább engedtek. Tamás csomagbiztonsági embere kicsit beszart, mert a hiperszuper csomagröntgennek nem sikerült a hátizsákot átvilágítani, így neki “vakon” kellett valamit kezdeni ezzel az életveszélyes hátizsákkal. Amikor leértünk a hetes szennyes szintjére, inkább nem akart tovább kutakodni, mehettünk csekkolni.

Evolúció
Check-in után megpihentünk egy kicsit és megittuk a Baltika söröket. Ezek után simán (és fõleg lazán) átestünk a kézipoggyász és útlevélvizsgálaton, majd 6.05 perckor felszáltunk Budapest irányába.

Budapesten Ralloú anyukája várt. Õk Ralloúval hazamentek, Tamás és Matusz pedig Túró Rudi nézõbe (najó, nem csak bámultuk õket) a vecsési Tesco-ba. Mellette egy foodcourt-ben (kajaudvar?) megebédeltünk, ennek kapcsán az OTP ügyfélkiszolgáltatását (merthogy -barátságról szó nincs) is sikerült megtapasztalni…

12.40-kor felszálltunk Helsinki irányába, majd ismét meghallgattuk a magyaros kiejtésû finn biztonsági bemutatót. Uzsonnára Tamás kóser chipset és kóser gyümölcslevet kapott, Matusz pedig a szokásos sajtos szendvicset. Végül délután 4-kor szálltunk le Helsinkiben. Bár készültünk nagykabáttal, azért az évszázad havára nem számítottunk. Csoda, hogy a gépet engedték leszállni. Míg nem voltunk az örök hó birodalmában, a hómennyiség megduplázódott (nem költõi túlzás), pedig már akkor is meghaladta az évszázados átlagot, amikor elmentünk.

Kedves barátaink hõsiesen megküzdöttek az elemekkel és hazafuvaroztak minket (ezúton is köszönet érte).
Egy újabb szegmensét ismertük meg a világnak, ahová vissza kell majd nézni.

Másnap a keresztény negyeddel kezdtünk. Itt áll a Szentsír templom, ami magába foglalja a kereszt helyét és Jézus sírját. Ez egy érdekes templom, egy féltucatnyi keresztény egyház osztozik a helyszínen, az egész kicsit kaotikus (nem csak katolikus). Különbözõ stílusú oszlopok feszülnek egymásnak, szentélyek és oltárok állnak egymás mellett.

Egész mélyre le lehet menni a templomban. A mínusz eggyen Szent Heléna (Ilona?) örmény kápolnája szép kis mozaikkal, majd a mínusz másodikon az Igazi Kereszt római katolikus kápolnája (egy kis görög-katolikus oltárral kiegészítve).
Odafent a központban Jézus sírja van, de körülötte mindenfelé szent helyek, amerre a szem ellát (itt a térkép).

Zsidóknál és keresztényeknél már jártunk, ideje volt fellátogatni a Templomhegyre, a Muszlimok harmadik legszentebb helyére. Turistáknak csak elég szûk idõben (f11-f12 és délután valamikor két órát) lehet meglátogatni, ráadásul a bejárat egy jellegtelen kis kapu a siratófal bejárata mellett. Véletlenül nem téved oda látogató, az biztos… Tegnap milyen üres volt a siratófal, ma már egy közepes tömeg szállta meg. Mindenki épp ezen a hétfõn akart Bar Mitzvázni, ami erõs dobolással járt, ráadásul ott a fülünk mellett, miközben próbáltunk sorbaállni az átvilágító bizottság elött.
Sebaj, bejutottunk, de csak a Templomhegyre. Sajnos egyik mecsetbe sem engedtek be, pedig tutira nem szentségtelenítettük volna meg. Mindegy, szép volt kívülrõl is. Kifelé már lehetett menni a többi kapun is, így ott mentünk ki, ahol tegnap majdnem betévedtünk (csakhát a palesztin õrök ezt nem vették jónéven), egyenesen a bazárba. Közben Matusz is megérkezett már Haifáról, gyorsan összetelefonáltuk magunkat — hol máshol, mint a Falnál ;)

Már csak egy hegy volt hátra, úgyhogy végigcaplattunk a Via Dolorosán az oroszlános kapuig, majd azon túl az Oljafák hegyére. Egy jó kis meredek emelkedõn vezetett az út. Bár eddigre a jeruzsálemi idõjárás erõsen fagyossá vált, mi ott és akkor egyáltalán nem fáztunk (még Matusz sem a rövidnadrágjában), miközben kacskaringóztunk felfelé a zsidó temetõk között. Odafent azonban viharos szél tombolt. Szemben az óváros, a falak elött katolikus temetõ, jobbra a muzulmánok nyugszanak, itt a hegy lábánál meg a zsidók. Szerencsére a kilátóterasz elég lépcsõzetes és zegzugos volt, hogy találjunk egy viszonylag csendes sarkot nézelõdni.
Lefelé jövet megnéztük a Dominus Flevit templomot (itt sírt Jézus Jeruzsálem bûneiért) és a Gecsemáni kertet, Matusz pedig pihent közben, mert rövidnadrágban nem engedték be.

(Mivel a saját fényképek egyelõre nincsenek kiválogatva, itt egy link képekkel, mi micsoda Jeruzsálemben.)

Visszasétáltunk az óvárosba, az egyik muzulmán negyedbeli internet kávézóban Tamás lefoglalta a helyeinket a budapesti repülõn. Tovább nézelõdtünk a bazárban, abban a reményben, hogy valami kocsma is akad benne. Végül egy arab legény azzal fogott meg, hogy nála lehet Tafiyeh palesztin (ramallahi) sört is inni. Igaz, hogy másfélszer annyiért mérte mint az izraeli sört, de ezt azzal indokolta, hogy jóféle csempészsörrõl van szó, amit — mint általában minden palesztin területeken gyártott terméket — nagyon nehéz behozni Izraelbe és így viszonteladók hosszú láncolatán ér hozzá az áru. Persze ettõl függetlenül a Tafiyeh cégér kinn lógott a kávézó falán, feltételezhetõ ezért a folyamatos ellátás ;)

Sörözés után elindultunk a szállásáunkra, mert kissé már elfáradtunk a bazári pörgéstõl. A helyi viszonyokat az egyik árus “you need, I have” köszöntése jellemezte a legjobban, mert tényleg szinte mindent lehetett kapni, de az már erõsen ködös volt, hogy kinél és mennyiért.

Útközben vásároltunk két doboz king size (1 literes doboz) Baltika sört check-in utánra és 100 gramm (“sto grama”) igazi izraeli Alaska vodkát alufóliával leheggesztett yoghurtos pohár kiszerelésben.

Fél 8 körül lementünk vacsorázni, majd fél 10-re visszamentünk a szállodába és kisebb nagyobb megszakításokkal szemünket pihentettünk hajnali negyed 2-ig (Ralloú és Tamás közben bepakoltak).

Hogy miért ilyen elbaszott idõben indulnak innen a repülõk, azt jótékony homány fedi…

Na, hát itt lennénk Jeruzsálemben. Szerencsére a kávézók korán nyitnak (már hozzánk képest) a Ben Yehudán, így a sarkon kipróbáltuk az “extended israeli breakfast” napindításnak. Jó változatos, egy felüdülés a jordán “kontinentálisnak gondolt” reggelik után. Innen csak valami másfél kilométer az óváros, úgyhogy a Nagy Villamosépítés mentén bevágtattunk a régi Jeruzsálembe.

Az egész város — de legalábbis a muszlim része — egy nagy bazár. Üzletben nem ismernek határokat, ugyanazon a fémtányéron Dávidcsillag, görög kereszt, Allah szeme és katolikus kereszt. Tessék csak tessék, kinek mi tetszik.

Egy félreesõ lépcsõn felmászva a jeruzsálemi tetõkön találtuk magunkat, majd onnan mindenféle hátsó kis sikátorokban lukadtunk ki. Nem a turistahordás fõcsapás, hanem Jeruzsálem backstage ;-)
Kicsit furcsa volt, hogy a vízórák az utcán meredeznek a ház mellett, és onnan kúsznak a csövek minden lakásba (nem csak az óvárosban, hanem kint a modern részen is).

Ahogy jöttünk-mentünk (közben próbáltak ránktukmálni mindent, de szerencsére nem nagyon erõszakosan) egyszercsak egy golyóálló üvegajtónál találtuk magunkat. Kiderült, hogy megtaláltuk a Siratófalat. Pont jókor, mert Matusz foglalt nekünk faltúrát, és még nem tudtuk, honnan is indulunk. Miután megcsodáltuk a falat — én egy kicsit többet; a nõknek van mondjuk 15méterük, a fickóknak meg 45. Plusz a Wilson’s Arch, ami fedett, így rossz idõben is lehet imádkozni — megkerestük a Western Wall Tunnels bejáratát. A Siratófal déli csücske látható csak szabadon (’67-ben a hatnapos háborúban “kitisztították” ezt a területet), a többi a házak alatt van. Ide ástak le az izraeliek, és így az egész majd 500 méteres fal mellett el lehet sétálni.

Ebben az alagútban van az a pont, ami a legközelebb van a hajdani Második Templom szentélyéhez (amiért tulajdonképpen a zsidók a fal felé imádkoznak), valószínüleg jelenleg ez a legszentebb helyük.
Tovább sétáltunk a fal mellett és a város alatt, utunkat egy ókori aquaductban folytattuk, majd a Via Dolorosán (ahol Jézus sétált a keresztjével) lukadtunk ki a felszínre. Innen biztonsági õrök kísértek vissza a zsidó negyedbe, na ez volt igazán a furcsa érzés… Egész Jeruzsálem (az óváros legalábbis) eléggé feszült érzés a sok különbözõ egyenruhás géppisztolyos járõrtõl, erre még rátesznek ilyen csoportos mókázással. Nem volt jó, hagyniuk kellett volna, hogy szétszéledjünk önállóan.

Mászkáltunk még egy kicsit a városban (szokás szerint ettünk egy kis falafelt és swarmát), felmásztunk a városfal demó részére is (a többit pénzért lehet megmászni, de ennyi is bõven elég volt). Aztán visszamentünk a “Generations Center”-be, ami egy multimédiás kiállításnak ígérkezett. A kivitelezés emlékezetes meg látványos, csak a téma nem nagyon kötött le. Egy jó kis hazafias “egy nemzet vagyunk” mûsor volt csupán…
Hazafelé kívülrõl körbejártuk a városfalat (na jó, csak félig). A Zion hegyen mentünk keresztül, ’67 elött idáig jöhettek a zsidók imádkozni, mivel a városfal volt a Jordán határ.
Este még ettünk valamit, aztán eldõltünk, mint egy (két) zsák.

A müezzin hajnali imára hívó éneke mellett már harangszót is hallottunk.

Reggelire a szokásos pita – lekvár – olvasztott sajt – vaj – rántotta – instant kávé / tea varázskeveréket kaptuk, majd elindultunk megnézni egy-két ammani nevezetességet.

Taxiháton felvágtattunk a citadellába [borravalóstul volt 1 JD (~1€)! A finn (5,10€), de akár a magyar (1,5€) taxi alapdíjból kétszer körbe lehet furikázni Ammant!], majd kb. másfél órányi nézelõdés után leballagtunk az amfiteátrumhoz. Ott is nézelõdtünk egy fél órát, majd taxival és visszamentünk a szállodánkhoz, ahol a járgányunkat hagytuk.

Kitöltöttük az utolsó fél órát is az ammani közlekedéssel járó élvezetbõl [mostmár mi is rendeltetésszerûen használtuk a dudát], majd miután visszadtuk a járgányt átültünk egy taxiba és lementünk a Jordánhoz a King Hussein / Allenby híd átkelõhöz.

Azt hittük, hogy nagyon olcsóért fogunk átmenni Izraelbe, mert a taxi árát sikerült lealkudni 20 dínárra, de végül mégsem így lett, mert az átkelõ pénteken és szombaton csak reggel 7-tõl és déli 1-ig van nyitva [Vagy délig. De végülis mindegy, mert már kettõ is elmúlt addigra]. Így rövid tanakodás után, újabb 25 dínárért, elindultunk a 90 km-rel északabbra a Sheik Hussein hídhoz (a Jordan Valley átkelõhöz).

Lent a Jordán völgye végig zöld volt, de ahogy haladtunk észak felé a völgyet keletrõl szegélyezõ domboldalak is kizöldültek.

Az átkelés nem ment a legsimábban, mert a taxi amiben ültünk csak az elsõ útlevélellenõrzésig vihetett. Onnan a következõ 1-1.5 km-n kénytelenek voltunk további 1 dínárért igénybe venni a helyi taxis maffia szolgálatait a jordán oldali vámmentes boltig. Közben sikeresen átestünk a csomagátvilágításon. [Ahol a Holt tengeri sós kõ elõször fennakadt az egyenruhásokon. De elég gyorsan belátták, hogy a só nem korall, meg a világpiac amúgy is tele van "holt tengeri ásványokkal", úgyhogy élve kijutottunk Jordániából.]

A vámmentes furcsamód dollárelszámolású volt és nagyon drága, mint általában azok a szolgáltatások amelyeket a turisták szoktak igénybe venni Jordániában. Viszont a harmadliteres Amstelt már 0.75 dollárért mérték és nyíltan meg is lehetett inni a bolt elõtt.

A vámmentesben vettünk néhány üveg jordán bort és néhány doboz sört, majd arrébb ballagtunk megszerezni a jordán kilépési pecséteket, onnan pedig tovább kutyagoltunk a Jordán hídjához abban a reményben, hogy majd át fogunk sétálni Izraelbe. Ugyanúgy, mint ahogyan néhány napja átsétáltunk Izraelbõl Jordániába. A híd jordániai végénél üldögélõ rendõr azonban elmagyarázta, hogy itt csak busszal lehet átmenni Izraelbe, úgyhogy visszaballagtunk a vámmentes bolthoz és kb. fél óra várakozás után elindultunk busszal Izrael felé [ami újabb másfél dínár volt, és nem ment többet, mint 500 méter. Hiába, a helyi gazdaságot élénkíteni kell...]. A híd izraeli végénél a busz várakozott vagy egy negyed órát, majd végül letett minket az izraeli átkelõnél.

[Izraelbe belépni -- mint késöbb kiderült kilépni se -- nem egy leányálom. Elõször jön a faggatózás, ki fia borja vagy, mi a fészkes fenéért akarsz te a szent földre lépni, és -- nem utolsó sorban -- what's the connection between you. "Szerencsénkre" elöttünk egy orosz csoport volt, szépen hosszan, aprólékosan elbeszélgetett az elbeszélgetõ mindenkivel.
A csomagátvilágítás következett, a berendezésre ki volt írva, hogy "ha egy mód van rá, ne mássz fel a szalagra". Furcsa látogatóik lehetnek, hogy ez már tömegesen elõfordult (nyilván nem írnák ki, ha nem lett volna rá precedens :) ). Matusz vetõdött elsõnek: Tiszta, mehet. Tamás következett, a kis hátizsákban talált valamit a szigorú spiné. Útlevél el, lebassza a földre a zsákot, rá az útlevelet, és simán visszaül a többi csomagot vizslatni a röntgen szemeivel... :-o
Kiderült, hogy majd jön egy Józsi és õ már egy kvalifikált szakember, a kesztyûs kezével messzirõl kiszagolja a csúnyaságokat ("open it and step back..."). Közben Matusz már az útlevélellenõrzésnél próbálkozik. Igen ám, de a hátizsákos turista mindenhol gyanús, pláne, ha hotel-foglalása sincs. Akkor legalább mutassa a repülõjegyét! Azon most ne akadjunk fel, hogy manapság már nincs repülõjegy(!) -- minden e-ticket alapú ugyebár -- a felkészült utazó igenis nyomtassa ki a foglalást (megsemmisítve így az "e-" részét a dolognak). Mi persze gondoltunk erre a hülyeségre, és el is tároltuk alaposan a papír alapú e-jegyet. Igen ám, de pont azt a hátizsákot kutatta bõszen a mi Józsink, amiben a "jegyek" lapultak. ;) Matusz holtvágányra került, addig nem kaphatta vissza az útlevelét, amíg az én zsákom nem teljesítette a vizsgát...]
Végül úgy egy óra várakozás, csomagvizsgálat és útlevélkezelés után már Izraelben is voltunk. Szóval minden összeadva úgy 2 és fél órát tartott, ameddig Jordániából Izraelbe értünk.

Rövidel érkezésünk után megegyeztünk egy Tibivel (akirõl késõbb kiderült, hogy a helyi maffia embere lehet, mert az átkelõn kívül várakozó taxisok elõl halássza el a klienseket még a határ területén belül), aki 200 sékelért elvitte Ralloút és Tamást Bet she’an-ba, majd Matuszt tovább Afulába.

Bet sha’an-ból Ralloú és Tamás Jeruzsálembe utazott tovább, Matusz pedig Haifára, majd Nesherbe az osztálytársához.

[Szombat lévén semmi nem volt nyitva, a buszok sem közlekedtek. Bár a Tibi azt mondta, hogy ebbõl a megállóból indul egy busz Jeruzsálembe, pontban 7-kor, ezt semmi külsõ információs forrás nem tudta alátámasztani. A megállóban nem volt menetrend, a szomszéd (helyi)buszok meg másik társasághoz tartoztak, fingjuk nem volt a távolságiakról. Türelmesen rágcsáltuk hát a korábban a vámmentesbõl beszerzett csipszet, közben Ralloú kinézett egy szimpatikus szállást Jeruzsálemben, és le is foglaltuk. Tamás az Egged busztársaság weboldalát bûvölte a mobilon -- hátha kiderül a menetrend --, de az az oldal már annyira webkettes, hogy semelyik brózer nem bírkózott meg vele (standard, Skyfire és Opera volt terítéken)...
Aztán hét elött 5 perccel elkezdtek szállingózni a helyi erõk, majd pontban megérkezett nem egy, hanem rögtön két busz is! Na ezek aztán felváltva álltak meg a megállókban közben meg padlóig nyomták a gázt (biztos ezt is a Toyota szállította). Egy körülöttünk ülõ család nyilván nem elõször utazott ezen a vonalon. Felszálláskor érdeklõdve tekingettünk a halomnyi reklámzacskóra, amit a gyerekek köré csoportosítottak. Aztán csikorgó kerekekkel keresztülvágtattunk egy féltucat körforgalmon. A gyerkõcök már fehéredtek, és még el se hagytuk a várost... Szó se róla, idõben Jeruzsálembe értünk.

Itt a helyi taxismaffiával kerültünk összetûzésbe. Dél-Jordániában kopasztják ugyan a turistát, de azt legalább "stílusosan" csinálják. Ha rajtakapod, vagy alkudozol, az teljesen rendben van, megállapodtok valahol "kölcsönösen elõnyös" pozícióban. Ammanban meg pofátlanul olcsó a taxaméter és gyakorlatilag kérés nélkül bekapcsolják, nincs vagy elég alacsony a "mutyihányados".
Itt Jeruzsálemben, a taxis az általa mondott árból nem enged, és még õ van vérig sértve, hogy akkor a taxamétert preferáljuk inkább... Fõbe kéne lõni az ilyet. Végül a célhoz viszonylag közel rakott ki, de ez szerintem csak a vak szerencsének volt köszönhetõ...

A szálló egy sétálóutcás környék közepén volt, elég jó, bár nem kifejezetten csendes. Az elsõ éjszaka kicsit hektikus lett, legyen annyi elég, hogy a második szoba már tökéletes volt, a hotelmanagerrel meg többé-kevésbé összehaverkodtunk.]

Valamivel 8 után ébredtünk. Reggeliztünk és elindultunk várat nézni.

Jordániai útunk során egyre szomorúbban tapasztaljuk, hogy milyen nagy hiba volt a közelmúltig egész repülõrakománnyi magyar turistacsoprtokat ide szállítani, mert már minden magára valamit is adó nyugat-jordániai emléktágyárus fújja a “csecsebecse”, “egy dínár”, “akinek a szeme kék”, “nem drága”, “csácsumicsá”, stb. kifejezéseket, ami egy idõ után nagyon fárasztó tud lenni. Kelet Jordániában nem jártunk, de nem lennénk nagyon meglepõdve, ha ott is ez lenne a helyzet.

11-ig megnéztük a várat, majd elindultunk Wadi Mujibhoz a Holt tenger partjára. [Ez jelentõs szerpentinezést jelent, mivel szegény Holt-tenger a tengerszint alatt 400 méterre található -- így a legalacsonyabb hely a Föld felszínén. Gyönyörû sziklák között kanyarogtunk.]

Sajnos ez alkalommal nem volt szerencsénk, mert a kanyont csak majd április 1 után lehet meglátogatni, bár a pofánkénti 1 dínáros belépõt kifizettették velünk. [Meglepve láttunk egy román(!) rendszámú mercit a bejáratnál. Ez hogy jutott ide?] Egy keveset nézelõdtünk a kanyon elején — már ameddig be lehetett látni a kanyonba. [Azért a kerítést átmásztuk, hogy egy kicsit tovább jussunk, de a végén hiányzott egy létra ahhoz, hogy a vizet is "megkóstóljuk"], majd elindultunk észak felé egy holt tengeri strandot keresni.

Végül az Amman [Tourist] Beach nevû strandnál álltunk meg, közel a Holt tenger északi partjához. [15 JD elég sok, de hát a Holt víz után nem árt zuhanyozni, itt meg még édes vizes medencék is voltak. Ettõl vagy 10 méterre "balra" volt a helyi strand, az is 7JD lett volna, csak sokkal szerényebb adottságokkal. Furcsa dolog ez a sóstó... Nem konyhasó, hanem valami keserû cucc. Olyan tömény, hogy ha függõlegesen álldogál benne az ember (nem a tó fenekén, csak a vízben lebegve), akkor mellig ér. Nagy küzdéssel le lehet merülni állcsúcsig, de utána visszadob mellig megint ;) ]

2 óra lebegés, zuhanyzás és fagyizás után elindultunk Amman felé (Madabon keresztül). Útközben (4 óra körül) megálltunk a Nebo hegyen. Innen látta meg Mózes az ígéret földjét bár a dolgok jelen állása szerint nem tûnt túlon-túl ígéretesnek [kicsit száraz, sivatagos környék].

Ez alkalommal már útközben lefoglaltuk a szállásunkat, ahová 6 körül értünk el. [Amman világváros, egymás sarkán van a legnagyobb mecset és valami keresztény templom. Ennek megfelelõen a müezzin és a harang is ébresztett minket ;) ]

Ammanba érve még mélyebbre merültünk a jordán közlekedési szokások bugyraiba. A leginkább az volt fárasztó, hogy a sávok száma és a felfestés helyett leginkább az út szélessége a mérvadó annak eldöntésére, hogy hány járgány haladhat párhuzamosan egy irányba. Azokon túl néha az ehhez nem szokottaknak úgy tûnik, hogy a saját sávjukon velük szembe halad egy másik járgány. Azt viszont teljesen kezdjük megszokni, hogy az anyósülésen ülõ anyuka ölében nebulovak szoktak ülni.
[A legszebb az volt, amikor egy körforgalomba behajtva egyszercsak szembõl is elindultak jármûvek. Hasonló volt az elgondolás, mint amikor egy normál keresztezõdésben "nagyívben balra" egyszerre kanyarodnak a szembõl jövõk, csak ezt körforgalomra alkalmazva vicces volt megtapasztalni.]

Felcipeltük a szobába hátizsákjainkat, majd elindultunk Amman belvárosába megtapasztalni a péntek esti lüktetést. Ma estére már olyan hûvös lett, hogy, Tamás kivételével hosszú ujjú ruhát vettünk magunkra õ pedig hosszú nadrágot. Útközben ittunk egy-egy kávét [ez az öregember fõzte a legjobb kávét utunk során!], majd az egyik kifõzdében falafelt és humust vacsoráztunk. [Olyan jóízûen ettünk, hogy hoztak még egy kis ráadást is a "ház számlájára" ;) ]

Amman elég összevisszának tûnt, habár itt ott nagyszabású építkezések folytak. Nemcsak Ammanban, hanem egész Jordániában rengeteg a befejezetlen épület (úgy tûnt, hogy ha a házra új szintet húznak, akkor máris kiöntik az új szint fölötti szint oszlopait, amik aztán évekig meredeznek). A befejezetteknél is sokszor nem párhuzamosak a falak, az ablakok különbözõ méretûek, és össze-vissza vannak szórva, a homlokzatok ritkán vannak befejezve.
Ammanban az utcakép alapján úgy tûnt, hogy a brit mandátum idején volt egy, úgy ahogy rendezett városkép, amire késõbb ötletszerûen ráépítettek néhány magas épületet. Viszont még a belvárosban is vannak itt ott elhagyatott üres telkek.

Vacsora után, korábbi elhatározásunkhoz híven megálltunk egy zeneárusnál, aki még audió kazetttákat is árult, és vettünk néhány arab zenés CD-t (igaz, hogy az egyik CD-n libanoni zene van, de ettõl a mi füleinknek ugyanolyan édes lesz mint a jordániai). Arra viszont rájöttünk, hogy ha az ember igazán jó zenét akar és arabul sem tud olvasni, akkor olyan CD-t kell vásárolni, amin vagy a király, vagy a királyi család képe van. [Egész Jordánia tele van a király és/vagy a családja képeivel. Hivatalos épületek homlokzatán még hagyján, de kávézókban, éttermekben is. De hogy jordán zenei válogatáson is a király mosolyogjon :-o ]

Ezek után beültünk vízipipázni egy olyan helyre (az Abu Khalif-al szembe, a Al-Almir Mohammed utcában), ahol élõ zene is volt. A szomszéd asztalnál ülõ fiatalok, már olvasták a “vízipipázás haladóknak” címû könyvet, mi pedig még a “vízipipázás alapjai” címûn sem rágtuk át magunkat, ezért idõnként hangos derültséggel igazgatták a vízipipánkon a parazsat.

Belvárosi sétánk alatt megtapasztaltuk, hogy nem csak fejkendõs és csadoros jordániai nõszemélyek léteznek, hanem vannak teljesen európai módon öltözködõk is (lehet, hogy ezek inkább keresztények voltak mint muzulmánok).

Valamivel 10 után indultunk vissza szállodánkba (útközben taxira váltottunk [ami amúgy elég olcsó Ammanban -- márha taxiórával megy az ember. A sofõrõk szemrebbenés nélkül kérnének 5 dínárt egy órával 1 dínáros útért.]), majd a szokásos esti fürdés után éjfél körül már le is lefeküdtünk.

Hajnali 5 körül ébredtünk a müezzin hangjára [volt az már fél 6 is. De aztán háromnegyedkor is, mert ez az énekes komolyan veszi a szakmáját, és hangja a reggeli napfényben hallatszik a legszebbnek.] Reggeliztünk, majd 9-re megérkeztünk Petrába. Már reggelinél kiderült, hogy nagy kövér nyugati turisták vagyunk, mert a szállodás hozott két tányér rántottát, mire Matusz mondta neki, hogy a harmadik tányérral se késlekedjen sokat. Erre a szállodás epésen megjegyezte, hogy már eddig is 6 személyre való rántottát hozott ezen a két tányéron, legyen ennyi elég.

Kis-Petrával ellentétben itt már rengeteg turista várakozott. Megválottuk jegyeinket (elég borsos áron, pofánként 33 dínárért), majd elindultunk A Siq (kanyon) felé. A kanyon bejáratánál örömmel tapasztaltuk, hogy Petrába turistacsoportokat csak korlátozott számban engedik be, és ezért egy turistacsoport szomorúan várakozott a kanyon bejáratánál [míg mi, "egyéni turisták", ellibentünk elõttük].

A kanyonban rájöttünk, hogy Petra, Wadi Rum és Timna park (Izrael) sziklái ugyanabból a fajta kõzetbõl vannak, legalábbis a felületükre hasonló formák erodálódtak, bár Petra és a Timna park sziklái kissé vörössesebbek.

Végigjártuk Petrát egész a Monastery-ig, sõt még azon is túl egy hegytetõig (igaz, hogy csak Tamás és Matusz) ahonnan gyönyörû volt a kilátás. Még a Negev sivatagot is lehetett látni, amire az útmutató táblák fel is hívták a kedves turisták figyelmét (persze az “Israel” szó mind a két táblán össze volt karcolva). A változatosság kedvéért most is találkoztunk a wadi rumbéli olasz csoportal. 10-12 km gyaloglás után délután 4-re értünk vissza a járgányhoz, majd elmentünk abba a vendéglõbe, ahol Matusz a tavalyi látogatásakor ebédelt.

Ott már evett egy adag turista, de végül minket is odaengedtek a svédasztalhoz. A kaja nem volt túl jó, de a saláta nagyon fincsi volt. [A "saláta" alatt egy nagyjából tízfogásnyi hidegtálat lehet érteni, a padlizsánkrémtõl a humuszon át a kecsupos kuszkuszig és még mindenféle zöldségeket. Meghát volt desszert is, valami arab neve volt, de tulajdonképpen fahéjas tejbegríz kókusz dresszinggel.] Annyit ettünk, hogy vacsorázni sem kellett.

Ebéd után, kb 5-kor indultunk Al Karak-ba. Eleinte még világosban csodáltuk a tájat, aztán besötétedett és a lejtõkbõl és emelkedõkbõl ítélve a táj is szebb lett, de mi csak néhány halványan derengõ hegygerincet láttunk a holdfényben.

Végül 8-ra Al Karakba értünk és már szállást is találtunk. [A GPS szépen felhozott a városba. Az utolsó saroknál rendõrök ugrottak elõ... A "good evening" megint kicsit kizökkentette a napi rutinjából az egyenruhást, inkább gyorsan továbbot intett. Mi meg rögtön a háta mögé le is parkoltunk, addig is vigyáznak a jármûre ;)] Felpakoltunk a szobánkba, majd lementünk és kívülrõl megcsodáltuk a várat. Elég hûvös szellõ fújdogált, ezért Ralloú és Tamás hosszú ujjúban jött, Matusz pedig erõssen bánta, hogy õ nem cselekedett hasonlóképpen. És persze mind a hárman elõre sajnáltuk magunkat a Finnországban ránk váró szeles -14 miatt. Azután a szálloda melletti kocsmában ittunk egy-egy sört, visszamentünk a szobánkba, [ahol egy nagy gázpalackos mobil kályha várt minket a "fertelmes hidegre" való tekintettel. Összehasonlításul, ma többen is igen fájdalmas-vörösen fejezték be a Nappal való barátkozást...].

Néhány percel fél 7 elõtt megcsodáltuk a napfelkeltét, majd [próbáltunk kapcsolatba lépni évszazados cimboránkkal, Mohameddel, hogy szerezne egy-két jóülésû tevét. Sajnos azonban a mobilja csak különféle kifogásokkal szórakoztatott minket...] Végül sikerült elérni Mohamedet aki rövidesen utánunk is jött (Tamás lealkudta a Mohamed 40 dínárját is 35-re [szemben a helyiek 50-es ajánlatával]). A házigazdák erõssen meg is lepõdtek tõle (lehet, hogy Finnországban le is lõtték volna), mert úgy tûnt, hogy Mohamed nem elõször húzza át számításaikat.

Mikor éppen elindultunk volna, megjött a tegnapi legény is, aki nagyon felháborodott azon, hogy mi végül Mohamednél fizettünk elõ, és elkezdte magyarázni, hogy mennyire nem jó az a jordán kormánynak és a Wadi Rum lakosainak, hogy Mohamed ilyen alacsony árakon dolgozik, mert abból biztos még adót sem fizet. Szerencsére épp megjelent Mohamed is, és így röviden elintézhették a dolgot egymás közt. A végén a tegnapi legény széles mosollyal ajánlotta figyelmünkbe “my cousin Mohamed”-et, aki majd ma megmutatja nekünk a sivatagot.

Beültünk Mohamed turistákra szelidített terepjárójába, amibõl eleve ki voltak szerelve a biztonsági övek és így mindenki kényelmesen, a járgányból derékig kilógva fényképezhette a sivatagot. A járgány szerencsére fedett volt, ezért csak oldalról sütött bele a Nap.

Végül fél 10 körül bevetettük magunkat a sivatagba és kb 3 és fél óráig csodáltuk a gyönyörû tájat. Mivel két héttel ottjártunk elõtt esett az esõ, elég sok zöldelõ növényt, többek között virágmezõt is láttunk. Víz már sehol sem volt, csak a kiszáradt [sivatagi] tómedreket láttuk. Mohamed szerint esõ után a tavakban néhol fél méter víz is szokott lenni.

Nem sokkal fél egy után visszaértünk Al Disahba, ahol már várt minket két teve, amiket Mohamed útközben, sokadik próbálkozásra, elég hosszasan szervezett nekünk.

Miután Tamás és Matusz tevehátra pattantak, körbetevegeltük a környezõ utcákat. A tevék sajnos éhesek voltak, ezért minden száraz bokrot meg szerettek volna rágni és ezért nem fordítottak kellõ figyelmet a hátukon ülõkre. Nehezen lehetett õket indulásra bírni, folyamatosan rángatták az õket összekotõ kötelet, mert néha a Matusz tevéje a Tamás tevéjének a nyaka fölött szeretett volna egy kis zöldet harapni. Azokon túl a néha majdnem nekidörzsölték a lábainkat a kerítéseknek, mert túl szûken kanyarodtak.

A tevék hátáról rövid bepillantást nyerhettünk az amúgy 2-2.5 méter magas falakkal körülkerített al disah-i leányiskola életébe is. Vót nágy meglepetés, amikor két fehér isten megjelent a falak felett ;)

Negyedóra tevegelés után, ami hosszú idõre meg fogja szüntetni az emiatt jelentkezõ elvonási tüneteinket, Mohamed visszavitt Zawaidehbe a járgányunkhoz.

Elbúcsúztunk Wadi Rumtól és kb fél 3-kor már Wadi Musában votunk. Útközben többféle tájon haladtunk. Láttunk sziklasivatagot simára koptatott hegyoldalakkal és olyan, wadi rumbéliekhez hasonló sziklákkal is, amelyeknek felületére a szél különbözõ formákat erodált.

Észak felé a sziklasivatag zöldellõ bokrokkal tarkított homoksivatagba váltott, majd Wadi Musa (Petra) körül ismét feltûntek a sziklák, de itt már gömbölyített formájúak, amiket szûk völgyek és kanyonok szabdaltak.
Egész úton sok volt a meredek emelkedõ (néha meredek lejtõ) és a szûk kanyar.

Ebédeltünk, majd kimentünk Kis-Petrába [amit még my cousin Mohamed ajánlott a figyelmünkbe], (Wadi Musa-tól 6 km-re észkra) és végigsétáltuk a Petránál jóval rövidebb kannyont. Néhány sziklába faragott “épületet” is láttunk. [Jóformán magánlátogatáson vettünk részt (bár a wadi rum-béli olasz csoportal azért összefutottunk), csak itt-ott fordult elõ más is a faragott sziklák között. A kanyon végén egy lépcsõs/sziklás emberpróba volt, de azon túl várt minket.....egy kávézó és karkötõárus bácsika/nénike ;) Na meg a szép kilátás a púpos-hegyes gerincekre.

Odalent a homokos folyómeder csábította Matuszt egy kerülõ-visszaút megtételére, így õ arra mászott lefelé, Tamás meg a járt úton indult vissza összeszedni a már korábban hátrahagyott Ralloút. A parkolóba visszatérve Ralloú és Tamás balra el, Matusz vélhetõ felbukkanása irányába. Kecskét találtak nagy mennyiségben, meg egy angolul elég kommunikatív hatéves forma legénykét, akitõl kiderült, hogy "arra tovább" van egy falu. Ekkor segítségül hívtuk GSM Nagyistent, kerítené elõ végre Matuszt. Így is lett, Matusz egy közepes útakadály miatt visszafordulni kényszerült, és a közben megerkezõ buszos turisták között már baktatott vissza a jól ismert kanyonon.]

Egész nap élvezhettük a jordán közlekedési morált. Kanyarodáskor szinte senki sem indexel ami nagyon jó a körforgalmakban, mert így a kedves turistának folyamatosan meglepetésekben van része. A dudát leginkább egymás köszöntésére használják a népek, a magasabb fekvõrendõrök idõnként a járgányokat segítenek aládúcolni szereléskor, a vidámabb helyiek pedig a falu fõutcáján vágtatnak lovaikkal, mit sem törõdve a forgalommal. [Leginkább egyenesen a turistavezérlésû jármûvek felé szeretik ezt csinálni, a kedves sofõr meg csak reménykedhet, mert se jobbra, se balra nem lehet kitérni az ilyen négylábhajtású száguldozó elõl.]

Mindezek után visszamentünk Wadi Musába. Útközben kétszer is megálltunk megcsodálni a sziklás tájat, majd szállást kerestünk. Ez alkalommal az áthallások csökkentése végett Matusz külön szobában hortyogott. Úgy tûnt, hogy ezen az éjszkán mi vagyunk a teljes vendégsereg [lefoglaltunk egy egész szállodát!]. Amúgy nem is lett volna baj vele, de a második emelet fõbiztosítékját 5 percenként vissza kellett kapcsolni.

Ezek után elindultunk alkoholos sört inni. Találtunk is az egyik szállodában finn áron mért igazi jordán dobozos söröket. A 8%-os félliteres Petrát 5 dínárért mérték, az 5%-os, harmadliteres Philadephiát 3.5 dínárért.

Sörivás és vacsora után hazaindultunk, és hogy jobban elmélyíthessük jordániai közlekedési ismereteinket, miközben sétáltunk “hazafelé” a járda mellé parkolt egy 12 éves formájú legényke…

Ma sajnos nem volt kibutzos jellegû reggeli, csak egy kevés müzli, lekvár és csokikrém.

Reggeli után elmentünk snorkelezni [a különösen hideg (a finn öböl júliusra se melegszik így fel) Vörös tengerbe].

Vízbõl kifelé jövet a parton megláttunk néhány partravetett korallt (elhalt korallok mészvázát), amibõl gyorsan össze is gyûjtöttünk jópár darabot olyan címen, hogy az otthoni ismerõsök majd nagyon hálásak lesznek majd, ha mindenféle sivatagi kavics és holt-tengeri sókristály helyett ilyeneket viszünk majd nekik ajándékba. Azon túl pedig egy átlag nappalit is feldob az ilyesmi, fõleg, hogy vasárnap délutánonként olyan kellemesen lehet majd visszagondolni arra a régi szép vörös tengeri snorkelezésre [ezt hogy híjják magyarul? Amikor az ember úszkál a vízben maszkkal és pipával, de nincs rajta búvárszerkó, tehát nem búvárkodik. A "vizipipázást" már ellõtték másra. ;-) ]
Visszataxiztunk a tegnap esti swarmáshoz. A taxis figyelmeztetett, hogy a korallgyûjtés a rendõrség és határõrség szemében egy sokkal kevésbé vicces dolog, mint ahogy az nekünk tûnik, ezért ebéd után fájó szívvel a szálllodánkba vezetõ út menti bokrokban hagytuk a korallokat…

A szállodánkból felvettük a hátizsákjainkat, letaxiztunk a Ytzhak Rabin / Wadi Araba határátkelõhöz, majd átsétáltunk(!) Jordániába. Az átkelõnél igyekeztünk kellõ tisztelettel nézegetni Abdullah király képét, ami a jelek szerrint sikerült is, mert még a tavalyi 45 dolláros beugrót sem kellett kifizessük (bezzeg az izraeli oldalon ki kellett fizessük a 98.5 sékel kilépési illetéket!).

A határon természetesen nem várt az elõre lefoglalt járgányunk. Ellenben felvett minket egy, Ajwad nevû, magyarul is néhány szót beszélõ taxis (itt link a magyar weboldalához) (a 15 dínáros viteldíjból 5 biztos a magyar szavakra ment el), akivel bementünk Aqaba-ba.

Könnyes búcsút vettünk Ajwadtól, aki felajánlotta, hogy bármilyen jordániai galibából ki fog húzni minket, ha felhívjuk. Azokon túl figyelmünkbe ajánlotta a wadi rum-béli kapcsolatait, lévén, hogy õ maga is beduin származású.

Végül megkaptuk a járgányunkat (automata váltósat a foglalásban szereplõ kézi váltós helyett), tankoltunk, kávéztunk, vásároltunk, majd elindultunk Wadi Rumba.

Útközben egy rendõr is megállított, de miután megállapította, hogy nem tudunk arabul, elengedett. Lehet, hogy gyorshajtás is volt a dologban, de amíg ezt nekünk arabul elmagyarázta volna, addig 5 helyit is megbüntethetett.

A naplementét [a sivatagban, vörös hegyek között] vezetve csodáltuk meg, de így is nagyon tetszett.

Wadi Rumban rögtön a turista infóhoz érkezéskor 2 legény elkezdett gyõzködni, hogy vegyünk részt holnap az általuk szervezett 3-3 és fél órás sivatagi dzsiptúrán, valamint fél órás tevegelésen 50 dínárért (55 euró). Miután befizettük fejenként két dínáros beugrót, Tamás felhívta Ajwad barátunkat, majd Ajwad Mohamed nevû barátját aki 40 dínárért ajánlotta mindezt. A két legénynek azt mondtuk, hogy még meggondoljuk a holnapi mûsort (amint késõbb kiderült õk ezt már ígéretnek vették), de mindenképp náluk alszunk a “beduin táborban”, amiért õk 75 dínárt kértek és végül 60 dínárban egyeztünk meg.

Szerencsétlenségünkre egy erõssen turistaízû, “beduin táborba”, Al Zawaidehbe (közel az Al Disah nevû faluhoz) kerültünk egy busznyi hollandal (õk már elõttünk ott voltak) és még egy busznyi olasszal (õk utánunk jöttek). Elfoglaltuk sivatagi mumusbiztos sátrainkat, utána pedig körbeültük a sivatagi csárdáshoz kialakított (lebetonozott) teret. Szomorúan rájöttünk, hogy bizony Eilatról hozhattunk volna magunkal néhány üveg innivalót az alkoholosabb fajtából, mert itt mindenki a sajátját issza…

Vízipipázás után vacsoráztunk [robbantott csirkét es birkát], majd kimentünk a táborból csillagnézõbe. A csillagok élesebben látszottak mint a régmúlt kommunista áramszünetek idején [áramszünet itt is lett, ezt a civilizáció koronái heves zseblámpavillogással éltek csak túl. Egy idõ utan szerencsére az értelmesebbje rájött, hogy gyertyafény mellett a csillagok is szebbek.]

[A "kúltúrprogram" után visszavonultunk a sátrainkba. Az éjjel tényleg kissé hûvösre sikeredett, nem mondtak hülyeséget a földrajz órákon, amikor a sivatagról meséltek a tanarak.]

Ismét kibutzosat reggeliztünk, de csak második próbálkozásra, mert mezitláb — érthetõen — nem engedtek be az étkezõbe.

Reggeli után felbaktattunk a libegõ alsó megállójához. A kasszánál perkáltunk, majd a jogsiaink ellenében kiváltott Tuto lakatokkal elmentünk a bombabiztos csomagmegõrzõhöz (vastag falakkal körülvett udvar, aminek az egyik falánál voltak a zárható rekeszek és ahol valamilyen fondor okból kifolyólag kellemes zene szólt) és bezártuk a hátizsákjainkat.

Innen útjaink (ideiglenesen) különváltak. Ralloú fellibegett, mi pedig [a tûzõ napon felmásztunk a Snake Path nevû, de találóbban inkább Snake Stairs-nek nevezhetõ ösvényen a massadai erõdhöz. Háromnegyed óra elég is volt hozzá.] Most éppen hûsölünk és epedezve gondolunk a finnországi -20-ra. Csak egy fél perc kellene belõle és máris sokkal jobban éreznénk magunkat.

Fenn az erõdben az egyedüli zavaró dolog az, hogy majdnem az összes szebb helyre nézõ kilátóban bar mitzváztak, aminek a rangját állítólag nagyban emeli, ha az esemény Massada-n történik.

Az viszont bombabiztos, hogy nem mi voltunk az elsõ finnországiak a környéken, mert fenn elég volt egy “bútorraktár”-t mondani, és rögtön megkérdezte valaki, hogy finnek vagyunk-e. [Jelmagyarázat: a pesti Nokiánál egy ismerõs ismerõsét megkérdezte az egyik odatelepített finn munkaerõ, hogy a "bútorraktár" az ugye valami eszméletlen durva káromkodás magyarul? Azóta annak használjuk ;) A kérdés oka valószínüleg a finn "perkele" (~"az ördögbe") szóra vezethetõ vissza, amiben az rrrr-t minél jobban perrrgetik, annál csúnyább káromkodás.]

[Egy újabb kiszáradt úszómedence. Bár ezt talán tavaly nyáron se használták már.
Megnézegettük ezt az erõd-romot, amit a rómaiak fondorlatosan elfoglaltak (építettek egy rámpát a várfalhoz, és besétáltak, míg a védõk hõsiesen tömeges (ön)gyilkosságot végeztek egymáson: nehogy rabságba kerüljenek), majd visszasétáltunk a Kigyóösvényen. Kiszabadítottuk a hátizsákjainkat, és reménykedve beültünk a megállóba (merthogy a menetrend errefelé csak maximum irányelv).]

Ez alkalommal az eilati buszon volt még néhány üres hely (többek között azért is, mert a sofõr rábeszélte a velünk egyszerre várakozó 4 franciát, hogy Dimona-ra inkább dimonai busszal menjenek) ezért útközben idõnként “szemeinket is pihentethettük”.

Este Eilatra érkezés (kb fél 7) és zuhanyzás után bekaptuk az elsõ izraeli shwarma-inkat [ezt odahaza a törökök döner-kebabnak hívják, de csak fele olyan finom, mint itt], majd lementüunk a Promenándra, ahol Tamás felfedezre a “Have an ice day” nevû turistaattrakciót, ami abból állt, hogy 54 NIS-ért (kb 11 EUR) a kedves résztvevõk (akik különben nem is voltak kevesen) eltölthetnek néhány percet pufajkában egy hûtõ belsejében, -7 fokon. [Nem, nem próbáltuk ki :) ]

Ezt látva rájöttünk, hogy a lappföldi hidegekben még óriási mennyiségû kiaknázatlan potenciál van, mert elég lenne az itteni turistacsoportokat Lappföldre vinni, majd kicsapni õket a mínusz 25-be, ahol sok-sok pénzért eltölthetnének néhány órát (az élmény fokozása végett néha akár másnap reggelig is). Mert ugye mennyire felemelõbb érzés a -25-öt órákig tapasztalni, mint a komolytalan -7-et néhány percig.

[Beletapicskoltunk még a Vörös-tengerbe, majd nyugovóra tértünk.]