Képek csak úgy…

Idén kivételesen nem valamelyik színpadon önkénteskedtem, hanem sofõrködtem a fesztiválnak. Egy takaros Opel kisbuszt vezettem a reptér-szálloda-backstage háromszögben. Szerencsére elég sok kisbusz volt (tehát kevés fuvar per fõ), így jutott bõven idõ a fesztiválon bóklászásra is. Érdekes volt betekinteni egy fesztivál logisztikájába, beszélgetni a zenészekkel — esetleg még némi információmorzsákkal is szolgálni nekik Helsinkirõl –, meg a fesztiváligazgatóval, hogy már alakul a jövõ évi fesztivál, pedig az idei még csak éppen elkezdõdött.

Az ukrán-észt Svatja Vetra együttest (fenti kép) mindenképpen meg akartam nézni magamnak, egyrészt mert jól hangzott a beharangozó — meg ezek az ex-szovjet kiszenekarok általában jól szólnak, egy amolyan speciális balkáni hangulata van a zenéjüknek –, másrészt meg a nevük nagyon hasonlított a lett kedvenceimre, a Prata Vetra együttesre. Nem kellett csalódni a megérzésben, tényleg érdekes, jó és lendületes zenét hoztak. Rendesen megtelt a sátor, és a közönség is visszakövetelte õket a blokkjuk végén.

Ahogy bóklásztam a fesztiválon, a nagyszínpadon furcsa hangszerekre figyeltem fel — mint például az a “térbeli” xylofon a kép bal oldalán, vagy az a fehér a baloldalon, ami valami citera és cimbalom közötti hibrid. Késöbb a vietnámi hölgyek, a Mat Troi Moi együttes is csatlakozott a hangszereikhez, és a távolkeleti (innen talán “kínai”-ként ismert) nyávogós tradicionális és valami modern tánczene egy furcsa keverékét adták elõ.

Úgy látszik az érdekesebb elõadók mindig a sátorban bukkannak fel, nem a nagyszínpadon. Teho Majamäkivel (balra) már találkoztam korábban különbözõ fesztiválokon (Ruisrock 2009, Provinssirock 2010), egy nagyon jó ritmushangszeres finn csávó. A gitáros pedig Andrew Ashimba, Tanzániából. Mint kiderült, Teho korábban élt egy ideig Tanzániában, és azóta itt-ott együtt zenélnek.

Volt azért a fesztiválon nem egészen odaillõ zene is.
Az egyik a finn Club for Five, egy cappella csapat. Szépen énekeltek, meg minden, de baromi lassú, altató elõadás volt. Senki meg sem moccant a nézõtéren — hacsak azért nem, hogy elsétáljon a kajás- és egyéb sátrak irányába. És ez nem a nézõk hibája volt, hülyeség volt ezt a csak szájjal dolgozó quintettet a nagyszínpadra rakni (illetve egyáltalán meghívni erre a fesztiválra)…
A másik viszont az amerikai (new york-i) Hazmat Modine:

Õk azért lógtak ki, mert mindenki más valami világzenét, etnót, folkot nyomott, de Hazmat Modine egy jó kis dögös blues-t. Viszont azt nagyon jól csinálták! Ahogy a mellékelt ábra mutatja, fiatalok és idõsebbek is elég jól ráhangoldódtak a zenéjükre ;)

A 2011-es hoki világbajnokságot Finnország nyerte, ráadásul a hõn szeretett svédeket verték meg sok-semmire (számokban kifejezve 1-6-ra). Azért a döntõt természetesen nem otthon az internetes közvetítésen követtem, hanem leruccantunk a sarki korcsmába benszülöttekkel nézni. Az elsõ gólt a svédek lõtték. Igazából az elsõ harmad alapján — ami 0-0-val végzõdött — a svédek tûntek egy hajszállal jobbnak. Ugyan támadtak a finnek rendesen, a svéd védelem betonból volt, a támadásaik viszont veszélyesebbek. A finnek nem nagyon (vagy nagyon nem) tudták kihasználni az emberelõnyeiket, pedig volt belõle pár. (Szerencsére a svédek is bénáztak a finn kétpecesekkel) Aztán a harmadikat csak sikerült kihasználni, ettõl lett a második harmad vége 1-1. A néphagyomány szerint a svéd elsõ gól jót jelent, mert amikor a finnek kezdték a gólgyártást, akkor mindig vesztettek. A néphagyomány nem hazudik, ezúttal a finnek hatot pakoltak be a svédek hálójába! Igazából 1-3-nál volt a fordulópont. Addig még hajtottak a svédek. Az egyik svéd kapus kiváló volt, a végén meg is kapta a legjobb kapus díját — bár ennek nem tudott felhõtlenül örülni. Érzésem szerint a 4. és az ötödik gól között nem telt el fél perc (57. és 58. perc), aztán a hatodik is betalált az utolsó percekben. Itt a meccs hivatalos eredménye.
A finnek teljesen magukon kívül voltak, szólt az Ihana Leijonat Ihanaa! (~”Faszák vagytok Oroszlánok!” — utalva a finn címerre) ezerrel.
Kíváncsi leszek a jövõ hét munkarendjére ;-)

UPDATE:
Svédország új meze a cumi hegyekben [eredetileg három korona]: {közben törölték a képet ;( }
http://a1.sphotos.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-snc6/231182_1992487502043_1539084944_2152668_1836259_n.jpg

UPDATE2:
Helsinki vasárnap éjjel (rögtön a meccs után): { valahol a videó közepén egy részeg finn a farkát lóbálta az autók között, ezért a videót törölték… }
“http://www.youtube.com/v/YA7ymzazBcU”

Hétfõn négykor érkezik haza a csapat, délután hattól a belvárosban indul a hivatalos ereszdelahajam.

Nakérem, egy újabb érdekes múmia zenekart lehet kipipálni (a Rolling Stonest például már láttuk) ;-) A RUSH-t, a kanadai progresszív rock bandát, 1968-ban alapították. Bár az elsõ lemezük csak 1973-ban jelent meg — as sem tegnap volt.
Ehhez képest most a Time Machine turnéjuk európai szakaszát kezdik meg itt Helsinkiben. A koncert elött, bevallom, csak a Trees és a Tom Sawyer címû számaikat ismertem, de ez elég volt ahhoz hogy a kíváncsiságomat felkeltsék. És tényleg érdemes volt eljönni ;)
A basszeros/énekes Geddy Lee egyedi, magas hangja valószínûleg erõsen közrejátszott a RUSH sikerében, és szép tõle, hogy még mindíg kijönnek belõle ezek a hangok.
Három órát zenéltek, ebben ugyan egy 15-20 perces szünet is benne van, de akkor is becsülendõ teljesítmény, pláne, ha a számaik bonyolultságát is beleszámítjuk.

Fõleg a dobostól, Neil Peart-tõl nem irigylem a szünetet. Ahogy lejjebb látható, teljesen körbeveszik a dobok, és nem díszlet, tényleg püföli minegyiket.

A színpad (szembõl) bal oldalán a gitáros, Alex Lifeson gyûrte a gitárokat és egyéb pengetõs hangszereket (talán lant volt?).

A bonyolult zenéhez bonyolult technika is jár. Olyan fénykölteményt álmodtak meg ehhez a tourhoz, hogy ihajcsuhaj. A színpad mögött a videófal mellett 3-3 Showgun vakítja többnyire a nézõket (szeretem ezeket, jó látványos, hogy a “hagyományos” reflektor-csóva körül LED sor van). A két szélen fent, LEDes lámpakoszorú adja a oldalsó “hangulatfényt”. A videófal felett két sornyi MAC2000 (és/vagy hasonló) lámpa táncol.
A színpad felett egy csillag alakú képzõdmény van marhasok fénnyel, ami a második félidõben átalakul egy nagy világító pókká (mondjuk). Már a szünet elött kiderül, hogy a fenti lámpák fel-le lifteztethetõek, így a színpadkép elég szabadon átrendezhetõ.
A videófal meg jól átgondoltan része volt az elõadásnak, nem egy egyszerû “kivetítõ”.
Na, szóval nagyon látványos egy show volt.

Európai kezdõállomásnak lenni kicsit frusztráló, mert a roadie-knak még halvány fogalmuk sincs, hogy mi merre, hogyan lehet hatékonyan össze- és szétszerelni, melyik kamionba mennyi fér (és egyáltalán melyik kamionba melyik cucc kerüljön — jellemzõ módon az elsõk között raktuk meg az “overflow” feliratút, ahova értelemszerûen a többibõl kimaradt ládákat és ketyeréket kellett volna rakni). Így aztán baromi sok volt az állás, amíg vagy arra vártunk, hogy leszedjék a plafonról a sok lámpát/hangfalat/díszletet, vagy arra, hogy tetriszezzenek a ládákkal. Vagy csak úgy, mert hisz’ mi más dolga lenne az embernek hajnali 1-kor.
Amúgy érdekes a logisztika. Egy B747-essel dobták át a cuccot Ámerikából…. Belgiumba. Ott szétszedték a “csomagot” és 10-15 jobbkormányos kamionba tették, és elkocsikáztak vele ide Helsinkibe. Vajon mi a rákért nem ide szállt le az a nagy madár? ;)