World Village Festival 2011
Sunday, May 29th, 2011
Idén kivételesen nem valamelyik színpadon önkénteskedtem, hanem sofõrködtem a fesztiválnak. Egy takaros Opel kisbuszt vezettem a reptér-szálloda-backstage háromszögben. Szerencsére elég sok kisbusz volt (tehát kevés fuvar per fõ), így jutott bõven idõ a fesztiválon bóklászásra is. Érdekes volt betekinteni egy fesztivál logisztikájába, beszélgetni a zenészekkel — esetleg még némi információmorzsákkal is szolgálni nekik Helsinkirõl –, meg a fesztiváligazgatóval, hogy már alakul a jövõ évi fesztivál, pedig az idei még csak éppen elkezdõdött.
Az ukrán-észt Svatja Vetra együttest (fenti kép) mindenképpen meg akartam nézni magamnak, egyrészt mert jól hangzott a beharangozó — meg ezek az ex-szovjet kiszenekarok általában jól szólnak, egy amolyan speciális balkáni hangulata van a zenéjüknek –, másrészt meg a nevük nagyon hasonlított a lett kedvenceimre, a Prata Vetra együttesre. Nem kellett csalódni a megérzésben, tényleg érdekes, jó és lendületes zenét hoztak. Rendesen megtelt a sátor, és a közönség is visszakövetelte õket a blokkjuk végén.
Ahogy bóklásztam a fesztiválon, a nagyszínpadon furcsa hangszerekre figyeltem fel — mint például az a “térbeli” xylofon a kép bal oldalán, vagy az a fehér a baloldalon, ami valami citera és cimbalom közötti hibrid. Késöbb a vietnámi hölgyek, a Mat Troi Moi együttes is csatlakozott a hangszereikhez, és a távolkeleti (innen talán “kínai”-ként ismert) nyávogós tradicionális és valami modern tánczene egy furcsa keverékét adták elõ.
Úgy látszik az érdekesebb elõadók mindig a sátorban bukkannak fel, nem a nagyszínpadon. Teho Majamäkivel (balra) már találkoztam korábban különbözõ fesztiválokon (Ruisrock 2009, Provinssirock 2010), egy nagyon jó ritmushangszeres finn csávó. A gitáros pedig Andrew Ashimba, Tanzániából. Mint kiderült, Teho korábban élt egy ideig Tanzániában, és azóta itt-ott együtt zenélnek.
Volt azért a fesztiválon nem egészen odaillõ zene is.
Az egyik a finn Club for Five, egy cappella csapat. Szépen énekeltek, meg minden, de baromi lassú, altató elõadás volt. Senki meg sem moccant a nézõtéren — hacsak azért nem, hogy elsétáljon a kajás- és egyéb sátrak irányába. És ez nem a nézõk hibája volt, hülyeség volt ezt a csak szájjal dolgozó quintettet a nagyszínpadra rakni (illetve egyáltalán meghívni erre a fesztiválra)…
A másik viszont az amerikai (new york-i) Hazmat Modine:
Õk azért lógtak ki, mert mindenki más valami világzenét, etnót, folkot nyomott, de Hazmat Modine egy jó kis dögös blues-t. Viszont azt nagyon jól csinálták! Ahogy a mellékelt ábra mutatja, fiatalok és idõsebbek is elég jól ráhangoldódtak a zenéjükre ;)
