Képek csak úgy…

A szombatot a Turisas nyitotta nálunk. Õk a piros-feketére festett õsemberek (vagy talán Vikingek?), 2008-ban is találkoztam velük itt (illetve akkor mindketten a Paviljonki színpadon voltunk). Érdekes folk metált (már ha van olyan) játszanak, hegedû és harmonika is ott van a viszonylag dallamos számaikban. Némi load-in után egy kis szabadidõt kihasználva átmentem a Rantalavára (Parti [beach] színpad), mert ott a backstage-en leraktak egy kis szaunát a partra és ez a dolog igen jó hatással van a másnaposságra. Míg ott várakoztam, néhány hülye frizurás német srác is odaszállingózott a nyugágyakra, váltottunk is néhány szót az élet nagy dolgairól. Szépen megmutattam nekik, hogy hol nincsenek tankcsapdák a tengerben (sajnos a nagy kövek és a nem igazán áttetszõ víz megnehezítik a tengerbejutást, de aki tudja az ösvényt ugye… :) ).

Õk voltak a The Baseballs, akik nem sokkal a száradásom után egy olyan teltházas koncertet nyomtak a Rantalaván, hogy ilyet még nem láttam. Itt sokkal nagyobb hely van a színpad elött, mint a Nagyszínpadnál (nem is értem miért az a “Nagy”), na ez csontig tele volt.

Szombaton 31.000 látogató küzdött egymással és a porral (pénteken “csak” 21 ezren voltak, de az rövid nap volt), ennek egy része már csak a tengerben álldogálva talált helyet magának.
Megint sietni kellett vissza, a nagyszínpadon következett az errefelé már legendás Kotiteollisuus. Játszották, amit kellett, majd egyszercsak elkezdtek vetkõzni. Az utolsó két számot egy szál faszban nyomták le… :-o És ekkor még csak délután öt óra volt, kicsit több, mint nyolc óra volt hátra az aznapi fesztiválból…

A sátorban volt megint Viikate és Ismo Alanko, de róluk sajnos lemaradtam mindenféle láda-logisztika okán. A Disco Ensemble következett a nagyszínpadon, õket már láttam, hallottam elégszer az elmúlt hónapokban, most is ugyanazt nyomták le. Visszakutyagolás a partra, ott a PMMP-t még elcsíptem (õket se kell bemutatni, írtam már róluk elégszer. Mondjuk most még jobbak voltak, mint valaha), aztán vissza kellett robogni a Niitty-re, mert nálunk a Don Huonot érdekes együttese következett. A finnek a zöngés/zöngétlen hangokat nem nagyon tudják megkülönböztetni, a p/b és d/t párosokat gyakran keverik (a zöngések [b,d] nem “õshonosak” a finn nyelvben, csak import szavakban vannak jelen). Ez most csak azért kívánkozott ide, mert a pletykák szeirnt az együttes neve igazából ‘D on huono T’ vagyis a ‘D az egy elbaszott T’.
Ezeknek valami istentelen szar backdropjuk volt: háló, aminek a metszéspontjaiban egy-egy LED van. Ebböl volt négy egymáson… Plusz itt-ott villanykörték, az egész aljában meg minden szegmenshez külön kis kontroller-dobozka, plusz ilyen-olyan külön kábelek. Elszöszmötöltünk vele egy jó órát, mire felkerült a helyére, meg aztán a végén le, ezért a Sátorban nyomuló Jätkäjätkätról le is maradtam :(
Helyette viszont megintcsak a parti színpadon néztem a megszûnt Hanoi Rock énekesének, Michael Monroe-nak az új együttesét. Ez a srác (illetve már lassan bácsi) aztán jól bírja, energia az volt a koncertben rendesen. Párszor majdnem le is billent a színpadról, de valahogy az utolsó pillanatban mindig visszafogta magát. 2008-ban az akkor éppen másodszor (immáron végleg) megszûnõ Hanoi Rockkal szerepelt ugyanezeken a deszkákon.
A jó öreg Paviljonkin a Stam1na pörgette a haját ezerrel. Aztán a ráadásban bevonultak aszem a Viikate tagjai is egy szál ingben (alul semmi) egy számra, melyet a “Vittu Kotiteollisuus” (mûfordítás: “A Kotiteollisuus meg bekaphassa”) kiáltással zártak le, utalva a délutáni meztelenkedõs kollégáikra.
Éjfélkor következett a Nagyszínpadon a szombati zárószám, a svéd The Sounds, egy rendkívül hosszúcombú bige vezetésével. Akik ismerték õket, mondták, hogy lesz itt ugrálás a nézõtéren, de nem néztem ki az együttesbõl. Aztán az elsõ szám alatt már mozgott a színpad, úgy rengett a föld az ugrándozástól. A biztonsági fõnök gyerek is rohangászott, mint a mérgezett egér. Másnap amikor beszéltem vele a koncertrõl, elõhúzta a zsebébõl a lépésszámlálót (tényleg, hozok én is legközelebb), 30ezer feletti lépéssel fejezte be az elõzõ napot (az olyan 18 kilométer vagy mi. A napi “ajánlott adag” 10ezer, egy ülõmunkás számítógépes szakember olyan 3-5ezret teljesít).

Idén ünnepelte 40. születésnapját a leghosszabb múltú finn rockfesztivál. Mostmár szokás szerint ott voltam, ismét a nagyszínpadon (Niittylava). A telefonom egy kissé nedves lett a végén (és ezt rosszul viselte), így most fényképek sajnos nincsenek: szavak csak úgy. UPDATE: Sikerült vakon beüzemelni a telefont (“csak” a kijelzõ halott, a telefon ettõl még mûködik — igaz, baromi nehéz egy érintõképernyõn eltalálni a nem látható dolgokat), így pár képet sikeresen kinyertem az eszközbõl.

A még békés és üres Rantalava.

A bejárat, nyitás elött egy perccel.

Pénteken a fesztivál elsõ fellépõi között volt a Canned Heat, akik az elsõ “igazi” Ruisrock fesztiválon is részt vettek, 1971-ben. Igazából mondjuk a magyar Metró-t kellett volna meghívni, õk ott voltak az 1970-es induláskor :)
Nálunk a Mezõn (Niity) a Finntroll kezdett a közönség számára, de mi addigra már az esti sztár, Ozzy Osbourne szerelésén és hangpróbáján túl voltunk — csodás dolog egy nagy színpad, három-négy együttes is elfér rajta pici kerekeken guruló egységeken. (Apropó kis kerekek: vadonat új riser rendszert vettek erre az alkalomra, amit atomjaiból kellett egységgé teremteni. Csak a kerék 7 darabból állt, természetesen nehezen hozzáférhetõ és nehezen csavarodó csavarral. A fiatalok még vasárnap is kerekeket csavaroztak, és még így is maradt. Brrr.) Ja, a Finntrollban az egyik “kollégám” bátyja játszik (a bratyók amúgy a Moonsorrow-t csinálják együtt).
A trollok hörgése után a szintén finn Negative nyálmetálja következett, õk amúgy már sokadszorra járnak erre. Miután végeztünk a changeoverrel, átballagtam a szomszédos Sátorszinpadra (Telttalava), ahol Jenni Vartiainen énekelt egy egészen megpakolt sátor közönsége elött. Itt jegyezném meg, hogy ez a fesztivál nem is rockfesztivál (ami nem baj, csak tény), elfér rajta Jenni poppos éneklése, a Finntroll hörgése, meg a Baseballs rockabillyje is. Azért persze Slash is erre járt hogy rockzene is legyen. ;-)
A színpadunkon a NOFX punkrockja következett. Míg másoknak vagy rendes méretes backdropjuk van, vagy semmi, a NOFXnek egy maximum A2-es méretû kis “zsebkendõjük” volt a háttérben. Szerintem komoly volt, mert viccnek elég bénán nézett ki ;)
Velük egy idõben a jó öreg Paviljonki színpadon az Amorphis játszott, még pont elértem õket. Aztán sietni kellett vissza, hogy Ozzy Osbourne együttesét a helyére toljuk.

Ozzy úgy néz ki, mint saját öreganyja… Mozogni minimálisat mozog a színpadon, a pihenõsarkában mégis ott volt a kis oxigénpalack. Volt egy hab-gépágyúja, amit néha felkapott és hol a biztonságiakat lõtte vele tarkón, hol sikerült az elsõ sorokat beterítenie vele. (Vasárnap este áldottuk is rendesen, mert a qrva nehéz mélynyomók is összeragadtak a habtól. Nem volt egyszerû széttépni a százkilós cuccokat…) Ettõl függetlenül még mindig van valami húzása a zenéjének, pláne így a hajnali egy óra körüli extázisban.

Ez már csak a koncert utáni “ürítés”, ezért nincs túl nagy tömeg

Järvenpää-ben idén is volt Puistoblues. Mivel blues-t általában nem a legifjabb nemzedék szereti, az oldsmobilok is nagy számban képviseltették magukat. A parkolóban is…

…meg a backstage-en is.
A fenti mondatomat rögtön meg is cáfolja a tény, hogy az elsõ sorban sem vénemberek várakoztak a ZZ-Topra:

A színpadon azért várakozott egy idõsebb is, Jack személyesen:

Bár a fesztivál egy teljes hétig tart a városkában, a hétvégi nagykoncert az igazi csábító erõ. Természetesen ez nem csak a ZZ-Top-pot jelenti, egész délután szólt a zene. Csak mi éppen mökkizni voltunk 150 kilométerre, nem akartunk nagyon korán indulni, így éppen csak a lényegre értünk ide.

ZZ-Top a színpadon. Pont ugyanúgy néznek ki, mint ahogy az ember elképzeli õket a százéves képekrõl és filmekrõl. Csak a kezükön látszik az idõ, de azt földi halandó úgyse látja olyan messzirõl.

A dobon a két kerék pörgött. Néha a bácsik is felvették a dobszerkóhoz passzoló zöld gitárjukat. Vagy néha a szõröset, az se nézett ki szarul ;)
Apropó gitár. Szokás szerint gitárkészítés volt délután — nem csak gyerekek kezében láttunk ilyen farostlemez gitárt! :)

A koncert egy tóparton van, és bár onnan nem látszik semmi, a hangot nem lehet kordában tartani. Így egy csomó csónak csendben csordogált a blúzpiknik mellett.

A koncert után bementünk a városba, ahol este a Póka Egon Experience zenekar játszott nekünk a HeVen klubban:

Ez a nap a Rammsteinrõl szólt. (megtaláltad a monitort az átlátszó dob alatt? Nem rossz súgógép ;) )
Reggel — mit reggel, hajnalban! — elkezdtük betolni a temérdek cuccot a színpadra. Baszott nagy kellékek, abból meg sok. A villanyszerelõknek is akadt dolguk, külön betápot kellett építeni a masszív energiaigényükhöz. Aztán az újonnan hozott generátor is beszart kicsinykét, lóhalálában kerítettek egy másikat. Azt már le se emelték, ott a nyergesvontatón üzemelték be ;-)
Gyakorlatilag nem volt a színpadon, de a színpad mellett se annyi hely, hogy egy gombostût leejtsen az ember. De nem csak a színpad volt tele, hanem a légtér is:

A zsinórpadláson szép nagy lámpák és motorblokkok meg a tököm tudja még mi minden kapott helyet.
Kapunyitás 13:00-kor volt, pont addigra sikerült elkészülni és eltakarni mindent. Pár perccel késöbb futva megjelentek az elsõ Rammstein rajongók, akik ettõl a perctõl kezdve nem mozdultak az elsõ sorból a nap végéig…

A nap az X-stage-en Kari Tapio-val kezdõdött, ami ugyan érdekes választás egy rockfesztiválra, de hát otthon a Szigeten is folyton teltházas volt a Slágerfesztivál sátor Korda Gyuri bácsiékkal. Meg hát õ az egyik (ha nem A) legnépszerûbb énekes ezen a földdarabon.
Aztán az Ismo Alanko & Teho-osasto folytatta a sziget-színpadon (mint látszik a videón, még a Nap is kisütött mára!).
Viikate itt is elõfordult, de most nem néztük õket sokáig. El is mentem egy kicsit szunnyadni, az a két órányi alvás nem volt kielégítõ a múlt éjjel.

Stam1na és Bullet For My Valentine volt a két “elõzenekar” — már amennyiben ez a fogalom létezik egy fesztiválon.
Aztán jött a fõ attrakció, amire olyan 22.000 ember volt kíváncsi (úgy, hogy idén tavasszal már jártak itt Helsinkiben az Arénában).

A BFMV után fekete függöny mögé bújt a Nagyszínpad. Amíg azt páran tartották, mi kicsit szétdobtuk a berendezést. A fenti képen még bebugyolált kerekekrõl és motorblokkokról lekerült az “álcaháló”, az elöbbi videókon látható függönytartó truss-t is le kellett varázsolni, meg egy kicsit betolni ezt-azt.

Aztán lehullt a függöny, ami átváltozott egy irdatlan német zászlóvá, majd az is lerobbant és kezdetét vette a show. A zene az olyan, amilyen, de a show! Itt egy videó a Du Hast-ról, csak úgy mutatóba. Pirotechnika, fények, díszletek, futópad, csillogás, mittomén. Ami belefért.

A koncert után még rámoltunk egy kicsit, aztán csendben elosontunk a hajnali kettõkor induló hálókocsink irányába. Érdekes, hogy amit nappal 2-3 óra alatt megtesz a vonat, éjjel 5-6 óráig tart. De így legalább tudtunk aludni egy kellemeset a hétfõi munkanap elött :-) (ami azért ennek ellenére nagyjából kimaradt)

A Nagyszínpadon a délutánt a PMMP kezdte. Jobban szólt ugyan, mint múltkor a Kivenlahti rock-on, de ott sokkal dinamikusabbak voltak a leányok.

El ne felejtsem, még a PMMP elött, a sziget-színpadon a jónevû Puolustusvoimien Varusmiessoittokunta (Honvéd Sorozottak együttese?) nyomta a bulizenét. Vendégénekesnek ott volt Osmo Ikonen és mégvalaki nagy szemüveggel, kicsit baltával faragott arccal, de jó hanggal. A kora délutáni idõponthoz képest már elég sok nép táncolt a tényleg jó “bemelegítõ” zenére.

Nade aztán leszakadt az ég. Bár a Sonata Arctica felkészült a válaszcsapásra, és telerakta propán-bután gázfõzõvel a színpad elejét.

Sonata Arctica megnyitja a piro-szezont. Érdekes, hogy mindig a dobosok vannak besózva a legjobban. Itt is a dobos srác gyúrta és lazította a lábát, ütötte a levegõt a dobverõivel meg úgy egyáltalán izgult rendesen a színpadra robogás elött.

Hát, szombat volt a vizes nap, még egy kis szivattyúzás is beugrott a színpad mögött.

Nem mindenkinek jutott szép formatervezett dizájner-csizma…

Késöbb az Atreyu lépett a Nagyszínpadra, majd átvonultam a szigetre egy kis Disco Ensemble-t hallgatni, mielött befejeztük volna a napot a

Cypress Hill-lel. Kicsit fáztak a srácok, pedig ugráltak mint állat.

Igen gyors pakolás után irány a hálózsák, mert vasárnap hajnali fél hatra jön a Rammstein…

Idén (is) bepofátlankodtam az egyik legnagyobb finn fesztiválra, gyakorlatilag visszakézbõl a Nagyszínpadra irányítottak ;-)
A cél a Rammstein megtekintése volt, hiszen idén télen/tavasszal pont lemaradtam az Aréna koncertjükrõl. A Provinssin direkt nekik egy baszott nagy (és masszív) színpadot építettek — mint látszik, a “normál” fesztiválfelszerelés a színpad feléig sem ér fel. Miközben a világ grammokban méri a CO2 kibocsátást, a Rammsteinre pár nagyságrenddel nagyobb CO2 várakozott a színpad mögött. Ezekbõl lesznek a mindenféle látványos kilövések.

Idén Nagyszínpados: Mew(DK), Lauri Tähkä & Elonkerjuu (FI), 30 Seconds to Mars (US), PMMP (FI), Sonata Arctica (FI), Atreyu (US), Cypress Hill (UK), Stam1na (FI), Bullet For My Valentine (UK), Rammstein (DE)

Na de kezdjük az elején. Elvileg sátras szállás volt, ezért az elsõ utam a kempingbe vezetett:
[továbbisvan, mondjammég?]
(more…)

Múlt hétvégén volt minálunk a Kivenlahti Rock, az espooi rockfesztivál (péntek-szombat-vasárnap). Szép nagy területnek gondoltuk, több színpad is szerepelt a mûsorban, meg kajáldák meg minden. Na, hát egy salakos focipálya és a mellette lévõ parkoló alkotta a helyszínt. Csoda, hogy a Szigettõl annyira oda meg vissza vannak a “külföldi vendégek”? ;)
De nem is ez a lényeg. Az eseményt egy Nagy Ausztrál Sör(jellegû ital) gyártó cég szponzorálta, csak az õ sörüket lehetett kapni. Viszont az állítólag csak jéghidegen az igazi. Ezt marketingtámogatva, a hûtõkön ott a hõmérõ, -1 — -3 fok az uralkodó tartomány… Az idõjárásról asszem elég annyi, amenyi a pultoskislányról látszik (sapka, sál…). Ki a fene akar ilyenkor szuperhideg túlhûtött sört inni?! Miért nem lehet csak “normálisan” hûtöttet kiszolgálni?

Egy Sziget-napijegy áráért kipróbáltuk (szigorúan nézõként/hallgatóként) a helyi rockfesztiválunkat. A szombati, viszonylag napfényesnek ígérkezõ napot választottuk, PMMP-vel a “sztárlistán”. A “nagy”-színpadhoz a Viikate (lásd fent) poénkodásai között érkeztünk meg; már-már megtelt a salak is ugráló fanokkal. Aztán kis sörözés következett, miközben valami szólt a sátorból (a “másik” színpad).

A következõ fellépõ a Disco Ensemble volt, aki a nevével ellentétben közel sem Disco-t nyom. Korábban már találkoztam velük valamelyik fesztiválon, nem hagytak rossz emléket. Bár a basszeros az NDK-s bajszával és pajeszával eltévedt pár évtizedet ;) Na, most is pörögtek becsülettel, a közönség is mozgolódott — de az is lehet, hogy ez már a közben eltûnõ Nap és egyre sûrûbb felhõzetnek volt köszönhetõ (ti. ugrálva kevésbé fázik az ember).
Sajnos a felhõsûrûség elérte a kritikus tömeget és leszakadt… A közelben a sörsátor segített ki átmenetileg, majd egy gyors rohammal bevettük a “másik” színpad sátrát, ahol végülis egész kellemes reggie szórakoztatott (Jukkapoika & Sound Explosion Band). Szerencsére az esõ is elállt, így visszamerészkedtünk az est fõattrakciójához, a PMMP-hez. A lányok egész érdekes mozgáskombinációkat vetettek be két éneklés között; a lehetõségekhez mérten szép látványos show-t csináltak (közben megint vizesedett az idõ, így nem láttam pontosan minden részletet).
Bár eredetileg — ötlet szinten — felmerült, hogy a vasárnapot is meglátogatjuk, az enyhén átfagyott testünket hazacibálva ezt igen gyorsan elfelejtettük…

Hát izé… Szegény kicsit megöregedett, megszélesedett. Nem volt egy egetverõ show, na. ;-(
Úgy mozgott, mint mondjuk az orákulum a Mátrixban (egy néger mámi a konyhában). Hangja még csak-csak elõcsillan, de a turnézást szerintem vagy tíz éve abba kellett volna hagyja…
Nem azért, mintha a kor számítana — pölö Tina Turner szintén nem mai csirke, és úgy végigpörögte a showt, hogy tényleg öröm volt nézni — de ha minden szám után hosszú percekig kell pihenni, akkor talán már nem kéne erõltetni az élõ fellépéseket.
99-ben volt itt Helsinkiben, ugyanebben az arénában, akkor még így nézett ki a koncert plakátján:

A load-out meg olyan laza volt, mint egy vasárnapi piknik, ennek megfelelõen viszonylag sokáig elpiszmogtunk vele. Ahogy beszélgettem a videós roadieval, kiderült, hogy a tegnapelötti Green Day videósa (Sharky, akivel én dolgoztam, kölcsönös megelégedésre) a jó haverja. Aztán az is kiderült, hogy miért tûntünk egymásnak ismerõsnek: két éve már találkoztunk az R.E.M. koncertjén ;)

UPDATED

Megvolt a Green Day “minifesztivál”. Két elõzenekar is volt, a svéd The Hives és a lassan már-már vénülõ Joan Jett and The Blackhearts (Bad Reputation [ezzel kezdtek], I Love Rock ‘n’ Roll)
Publikusan az eseményt Kylasaari elhagyott kikötõjében tartották. De nézzük csak, a tour szerint valójában hol is vagyunk :-D

Tény és való, a sarkon volt egy klasszikus, ám szerencsére kicsi cigánytelep, fõleg román és bolgár rézbõrûekkel. Szociális központnak álcázva.
A koncert amúgy nagyot durrant, annyi pirotechnikát ellövöldöztek, amennyit még a Magyar Honvédség is megirigyelhetett volna a sorállomány kiképzésénél.
Ezek az amerikai idióták rendesen felpörögtek (kicsit túlóráztak is), a dobos úgy feldobva jött le a színpadról, hogy ihaj; végigpacsizott mindenkivel, aztán tovább szárnyalt a konténerek felé.

A közönségben a szokásosnál is több kis- és gyerekkorú tartózkodott, úgylátszik ez a poppos punkrock esti mesének is elmegy.
A nagyobb kölkök (akik ugye még mindig elég alacsonyak, de már esélyük volt valamit látni) kisebb dombocskákat kapartak a talpuk alá a területet beborító kövekbõl ;)

Jaigen, és elrámoláskor valahogy hozzámkerült egy pár alig használt nevesített (Tré Cool) dobverõ is:

UPDATE: Hehe, a Novarockon ugyanebben a felállásban nyomták a mûsort: The Hives, Joan Jett és a Green Day szépen egymás után (szombat, kék színpad). Csak egy csomagban eladók ;)