Képek csak úgy…

Néhány percel fél 7 elõtt megcsodáltuk a napfelkeltét, majd [próbáltunk kapcsolatba lépni évszazados cimboránkkal, Mohameddel, hogy szerezne egy-két jóülésû tevét. Sajnos azonban a mobilja csak különféle kifogásokkal szórakoztatott minket...] Végül sikerült elérni Mohamedet aki rövidesen utánunk is jött (Tamás lealkudta a Mohamed 40 dínárját is 35-re [szemben a helyiek 50-es ajánlatával]). A házigazdák erõssen meg is lepõdtek tõle (lehet, hogy Finnországban le is lõtték volna), mert úgy tûnt, hogy Mohamed nem elõször húzza át számításaikat.

Mikor éppen elindultunk volna, megjött a tegnapi legény is, aki nagyon felháborodott azon, hogy mi végül Mohamednél fizettünk elõ, és elkezdte magyarázni, hogy mennyire nem jó az a jordán kormánynak és a Wadi Rum lakosainak, hogy Mohamed ilyen alacsony árakon dolgozik, mert abból biztos még adót sem fizet. Szerencsére épp megjelent Mohamed is, és így röviden elintézhették a dolgot egymás közt. A végén a tegnapi legény széles mosollyal ajánlotta figyelmünkbe “my cousin Mohamed”-et, aki majd ma megmutatja nekünk a sivatagot.

Beültünk Mohamed turistákra szelidített terepjárójába, amibõl eleve ki voltak szerelve a biztonsági övek és így mindenki kényelmesen, a járgányból derékig kilógva fényképezhette a sivatagot. A járgány szerencsére fedett volt, ezért csak oldalról sütött bele a Nap.

Végül fél 10 körül bevetettük magunkat a sivatagba és kb 3 és fél óráig csodáltuk a gyönyörû tájat. Mivel két héttel ottjártunk elõtt esett az esõ, elég sok zöldelõ növényt, többek között virágmezõt is láttunk. Víz már sehol sem volt, csak a kiszáradt [sivatagi] tómedreket láttuk. Mohamed szerint esõ után a tavakban néhol fél méter víz is szokott lenni.

Nem sokkal fél egy után visszaértünk Al Disahba, ahol már várt minket két teve, amiket Mohamed útközben, sokadik próbálkozásra, elég hosszasan szervezett nekünk.

Miután Tamás és Matusz tevehátra pattantak, körbetevegeltük a környezõ utcákat. A tevék sajnos éhesek voltak, ezért minden száraz bokrot meg szerettek volna rágni és ezért nem fordítottak kellõ figyelmet a hátukon ülõkre. Nehezen lehetett õket indulásra bírni, folyamatosan rángatták az õket összekotõ kötelet, mert néha a Matusz tevéje a Tamás tevéjének a nyaka fölött szeretett volna egy kis zöldet harapni. Azokon túl a néha majdnem nekidörzsölték a lábainkat a kerítéseknek, mert túl szûken kanyarodtak.

A tevék hátáról rövid bepillantást nyerhettünk az amúgy 2-2.5 méter magas falakkal körülkerített al disah-i leányiskola életébe is. Vót nágy meglepetés, amikor két fehér isten megjelent a falak felett ;)

Negyedóra tevegelés után, ami hosszú idõre meg fogja szüntetni az emiatt jelentkezõ elvonási tüneteinket, Mohamed visszavitt Zawaidehbe a járgányunkhoz.

Elbúcsúztunk Wadi Rumtól és kb fél 3-kor már Wadi Musában votunk. Útközben többféle tájon haladtunk. Láttunk sziklasivatagot simára koptatott hegyoldalakkal és olyan, wadi rumbéliekhez hasonló sziklákkal is, amelyeknek felületére a szél különbözõ formákat erodált.

Észak felé a sziklasivatag zöldellõ bokrokkal tarkított homoksivatagba váltott, majd Wadi Musa (Petra) körül ismét feltûntek a sziklák, de itt már gömbölyített formájúak, amiket szûk völgyek és kanyonok szabdaltak.
Egész úton sok volt a meredek emelkedõ (néha meredek lejtõ) és a szûk kanyar.

Ebédeltünk, majd kimentünk Kis-Petrába [amit még my cousin Mohamed ajánlott a figyelmünkbe], (Wadi Musa-tól 6 km-re észkra) és végigsétáltuk a Petránál jóval rövidebb kannyont. Néhány sziklába faragott “épületet” is láttunk. [Jóformán magánlátogatáson vettünk részt (bár a wadi rum-béli olasz csoportal azért összefutottunk), csak itt-ott fordult elõ más is a faragott sziklák között. A kanyon végén egy lépcsõs/sziklás emberpróba volt, de azon túl várt minket.....egy kávézó és karkötõárus bácsika/nénike ;) Na meg a szép kilátás a púpos-hegyes gerincekre.

Odalent a homokos folyómeder csábította Matuszt egy kerülõ-visszaút megtételére, így õ arra mászott lefelé, Tamás meg a járt úton indult vissza összeszedni a már korábban hátrahagyott Ralloút. A parkolóba visszatérve Ralloú és Tamás balra el, Matusz vélhetõ felbukkanása irányába. Kecskét találtak nagy mennyiségben, meg egy angolul elég kommunikatív hatéves forma legénykét, akitõl kiderült, hogy "arra tovább" van egy falu. Ekkor segítségül hívtuk GSM Nagyistent, kerítené elõ végre Matuszt. Így is lett, Matusz egy közepes útakadály miatt visszafordulni kényszerült, és a közben megerkezõ buszos turisták között már baktatott vissza a jól ismert kanyonon.]

Egész nap élvezhettük a jordán közlekedési morált. Kanyarodáskor szinte senki sem indexel ami nagyon jó a körforgalmakban, mert így a kedves turistának folyamatosan meglepetésekben van része. A dudát leginkább egymás köszöntésére használják a népek, a magasabb fekvõrendõrök idõnként a járgányokat segítenek aládúcolni szereléskor, a vidámabb helyiek pedig a falu fõutcáján vágtatnak lovaikkal, mit sem törõdve a forgalommal. [Leginkább egyenesen a turistavezérlésû jármûvek felé szeretik ezt csinálni, a kedves sofõr meg csak reménykedhet, mert se jobbra, se balra nem lehet kitérni az ilyen négylábhajtású száguldozó elõl.]

Mindezek után visszamentünk Wadi Musába. Útközben kétszer is megálltunk megcsodálni a sziklás tájat, majd szállást kerestünk. Ez alkalommal az áthallások csökkentése végett Matusz külön szobában hortyogott. Úgy tûnt, hogy ezen az éjszkán mi vagyunk a teljes vendégsereg [lefoglaltunk egy egész szállodát!]. Amúgy nem is lett volna baj vele, de a második emelet fõbiztosítékját 5 percenként vissza kellett kapcsolni.

Ezek után elindultunk alkoholos sört inni. Találtunk is az egyik szállodában finn áron mért igazi jordán dobozos söröket. A 8%-os félliteres Petrát 5 dínárért mérték, az 5%-os, harmadliteres Philadephiát 3.5 dínárért.

Sörivás és vacsora után hazaindultunk, és hogy jobban elmélyíthessük jordániai közlekedési ismereteinket, miközben sétáltunk “hazafelé” a járda mellé parkolt egy 12 éves formájú legényke…

Ma sajnos nem volt kibutzos jellegû reggeli, csak egy kevés müzli, lekvár és csokikrém.

Reggeli után elmentünk snorkelezni [a különösen hideg (a finn öböl júliusra se melegszik így fel) Vörös tengerbe].

Vízbõl kifelé jövet a parton megláttunk néhány partravetett korallt (elhalt korallok mészvázát), amibõl gyorsan össze is gyûjtöttünk jópár darabot olyan címen, hogy az otthoni ismerõsök majd nagyon hálásak lesznek majd, ha mindenféle sivatagi kavics és holt-tengeri sókristály helyett ilyeneket viszünk majd nekik ajándékba. Azon túl pedig egy átlag nappalit is feldob az ilyesmi, fõleg, hogy vasárnap délutánonként olyan kellemesen lehet majd visszagondolni arra a régi szép vörös tengeri snorkelezésre [ezt hogy híjják magyarul? Amikor az ember úszkál a vízben maszkkal és pipával, de nincs rajta búvárszerkó, tehát nem búvárkodik. A "vizipipázást" már ellõtték másra. ;-) ]
Visszataxiztunk a tegnap esti swarmáshoz. A taxis figyelmeztetett, hogy a korallgyûjtés a rendõrség és határõrség szemében egy sokkal kevésbé vicces dolog, mint ahogy az nekünk tûnik, ezért ebéd után fájó szívvel a szálllodánkba vezetõ út menti bokrokban hagytuk a korallokat…

A szállodánkból felvettük a hátizsákjainkat, letaxiztunk a Ytzhak Rabin / Wadi Araba határátkelõhöz, majd átsétáltunk(!) Jordániába. Az átkelõnél igyekeztünk kellõ tisztelettel nézegetni Abdullah király képét, ami a jelek szerrint sikerült is, mert még a tavalyi 45 dolláros beugrót sem kellett kifizessük (bezzeg az izraeli oldalon ki kellett fizessük a 98.5 sékel kilépési illetéket!).

A határon természetesen nem várt az elõre lefoglalt járgányunk. Ellenben felvett minket egy, Ajwad nevû, magyarul is néhány szót beszélõ taxis (itt link a magyar weboldalához) (a 15 dínáros viteldíjból 5 biztos a magyar szavakra ment el), akivel bementünk Aqaba-ba.

Könnyes búcsút vettünk Ajwadtól, aki felajánlotta, hogy bármilyen jordániai galibából ki fog húzni minket, ha felhívjuk. Azokon túl figyelmünkbe ajánlotta a wadi rum-béli kapcsolatait, lévén, hogy õ maga is beduin származású.

Végül megkaptuk a járgányunkat (automata váltósat a foglalásban szereplõ kézi váltós helyett), tankoltunk, kávéztunk, vásároltunk, majd elindultunk Wadi Rumba.

Útközben egy rendõr is megállított, de miután megállapította, hogy nem tudunk arabul, elengedett. Lehet, hogy gyorshajtás is volt a dologban, de amíg ezt nekünk arabul elmagyarázta volna, addig 5 helyit is megbüntethetett.

A naplementét [a sivatagban, vörös hegyek között] vezetve csodáltuk meg, de így is nagyon tetszett.

Wadi Rumban rögtön a turista infóhoz érkezéskor 2 legény elkezdett gyõzködni, hogy vegyünk részt holnap az általuk szervezett 3-3 és fél órás sivatagi dzsiptúrán, valamint fél órás tevegelésen 50 dínárért (55 euró). Miután befizettük fejenként két dínáros beugrót, Tamás felhívta Ajwad barátunkat, majd Ajwad Mohamed nevû barátját aki 40 dínárért ajánlotta mindezt. A két legénynek azt mondtuk, hogy még meggondoljuk a holnapi mûsort (amint késõbb kiderült õk ezt már ígéretnek vették), de mindenképp náluk alszunk a “beduin táborban”, amiért õk 75 dínárt kértek és végül 60 dínárban egyeztünk meg.

Szerencsétlenségünkre egy erõssen turistaízû, “beduin táborba”, Al Zawaidehbe (közel az Al Disah nevû faluhoz) kerültünk egy busznyi hollandal (õk már elõttünk ott voltak) és még egy busznyi olasszal (õk utánunk jöttek). Elfoglaltuk sivatagi mumusbiztos sátrainkat, utána pedig körbeültük a sivatagi csárdáshoz kialakított (lebetonozott) teret. Szomorúan rájöttünk, hogy bizony Eilatról hozhattunk volna magunkal néhány üveg innivalót az alkoholosabb fajtából, mert itt mindenki a sajátját issza…

Vízipipázás után vacsoráztunk [robbantott csirkét es birkát], majd kimentünk a táborból csillagnézõbe. A csillagok élesebben látszottak mint a régmúlt kommunista áramszünetek idején [áramszünet itt is lett, ezt a civilizáció koronái heves zseblámpavillogással éltek csak túl. Egy idõ utan szerencsére az értelmesebbje rájött, hogy gyertyafény mellett a csillagok is szebbek.]

[A "kúltúrprogram" után visszavonultunk a sátrainkba. Az éjjel tényleg kissé hûvösre sikeredett, nem mondtak hülyeséget a földrajz órákon, amikor a sivatagról meséltek a tanarak.]

Ismét kibutzosat reggeliztünk, de csak második próbálkozásra, mert mezitláb — érthetõen — nem engedtek be az étkezõbe.

Reggeli után felbaktattunk a libegõ alsó megállójához. A kasszánál perkáltunk, majd a jogsiaink ellenében kiváltott Tuto lakatokkal elmentünk a bombabiztos csomagmegõrzõhöz (vastag falakkal körülvett udvar, aminek az egyik falánál voltak a zárható rekeszek és ahol valamilyen fondor okból kifolyólag kellemes zene szólt) és bezártuk a hátizsákjainkat.

Innen útjaink (ideiglenesen) különváltak. Ralloú fellibegett, mi pedig [a tûzõ napon felmásztunk a Snake Path nevû, de találóbban inkább Snake Stairs-nek nevezhetõ ösvényen a massadai erõdhöz. Háromnegyed óra elég is volt hozzá.] Most éppen hûsölünk és epedezve gondolunk a finnországi -20-ra. Csak egy fél perc kellene belõle és máris sokkal jobban éreznénk magunkat.

Fenn az erõdben az egyedüli zavaró dolog az, hogy majdnem az összes szebb helyre nézõ kilátóban bar mitzváztak, aminek a rangját állítólag nagyban emeli, ha az esemény Massada-n történik.

Az viszont bombabiztos, hogy nem mi voltunk az elsõ finnországiak a környéken, mert fenn elég volt egy “bútorraktár”-t mondani, és rögtön megkérdezte valaki, hogy finnek vagyunk-e. [Jelmagyarázat: a pesti Nokiánál egy ismerõs ismerõsét megkérdezte az egyik odatelepített finn munkaerõ, hogy a "bútorraktár" az ugye valami eszméletlen durva káromkodás magyarul? Azóta annak használjuk ;) A kérdés oka valószínüleg a finn "perkele" (~"az ördögbe") szóra vezethetõ vissza, amiben az rrrr-t minél jobban perrrgetik, annál csúnyább káromkodás.]

[Egy újabb kiszáradt úszómedence. Bár ezt talán tavaly nyáron se használták már.
Megnézegettük ezt az erõd-romot, amit a rómaiak fondorlatosan elfoglaltak (építettek egy rámpát a várfalhoz, és besétáltak, míg a védõk hõsiesen tömeges (ön)gyilkosságot végeztek egymáson: nehogy rabságba kerüljenek), majd visszasétáltunk a Kigyóösvényen. Kiszabadítottuk a hátizsákjainkat, és reménykedve beültünk a megállóba (merthogy a menetrend errefelé csak maximum irányelv).]

Ez alkalommal az eilati buszon volt még néhány üres hely (többek között azért is, mert a sofõr rábeszélte a velünk egyszerre várakozó 4 franciát, hogy Dimona-ra inkább dimonai busszal menjenek) ezért útközben idõnként “szemeinket is pihentethettük”.

Este Eilatra érkezés (kb fél 7) és zuhanyzás után bekaptuk az elsõ izraeli shwarma-inkat [ezt odahaza a törökök döner-kebabnak hívják, de csak fele olyan finom, mint itt], majd lementüunk a Promenándra, ahol Tamás felfedezre a “Have an ice day” nevû turistaattrakciót, ami abból állt, hogy 54 NIS-ért (kb 11 EUR) a kedves résztvevõk (akik különben nem is voltak kevesen) eltölthetnek néhány percet pufajkában egy hûtõ belsejében, -7 fokon. [Nem, nem próbáltuk ki :) ]

Ezt látva rájöttünk, hogy a lappföldi hidegekben még óriási mennyiségû kiaknázatlan potenciál van, mert elég lenne az itteni turistacsoportokat Lappföldre vinni, majd kicsapni õket a mínusz 25-be, ahol sok-sok pénzért eltölthetnének néhány órát (az élmény fokozása végett néha akár másnap reggelig is). Mert ugye mennyire felemelõbb érzés a -25-öt órákig tapasztalni, mint a komolytalan -7-et néhány percig.

[Beletapicskoltunk még a Vörös-tengerbe, majd nyugovóra tértünk.]

[Ferihegyet építik. Nem, ez nem monitor, csak egy ablak a paravánon. Annyira Live, hogy tényleg! ;-) ]
Reggel 7-kor keltünk, fél nyolckor kitaxiztunk a reptérre, majd ott bekaptunk néhány túró rudit [ez igényelt azért egy kis utánajárást, ugyanis hungarikumot a hungarikum boltban nem kapni. Csak a Posta mellett egy eldugott boltocskában], aztán szendvicset és sört. Sajnos a vámmentesben sör nem volt és mint utóbb kiderült, a tel-avivi gépen sem [de legalább meleg kaját adtak, amit Maléven már évek óta nem láttam.]

Kis késéssel, háromnegyed kettõkor szálltunk le. Tel-Avivban 31 fok volt. Érkezésünk hatalmas dilemmát jelentett az izraeli biztonságiaknak, mert sehogyan sem tudták elképzelni, hogy milyen kapcsolat lehet három, nem angolul beszélõ, három különbözõ útlevéllel rendelkezõ idegen között. [Azért meggyõztük õket, hogy máma már nem robbanunk tovább. A "what's the connection between you" kérdést mindenesetre hallani fogjuk még párszor...]
A sherut (irány-kisbusztaxi) indulására kissé hosszasan vártunk (emiatt a késõbbi Holt tengeri fürdés elmaradt), de közben a sofõr segítségével felmelegítettük héber [betûzési] ismereteinket. Végül fél 4-kor elindultunk Jeruzsálembe.
A buszállomásra fél 5 körül érkeztünk meg. Az ottani infós nõszemély a Golan fennsíki Mas’ada-ra küldött készségesen (habár emlegettük neki En Gedit is és a Holt tengert is), de idõben kiderítettük, hogy nem oda szeretnénk utazni. Szerencsénkre észrevettük az éppen Eliatra induló buszt, és azzal végül is másfél óra utazás után [idõnként féllábon, mert helyjegyünk az nem volt. Amúgy a busztársaságnak -- Egged -- egész informatív angol weboldala van, de jegyet csak héberül lehet rajta venni...] kb. háromnegyed hétre értünk a Holt-tenger melletti Massadára. [Eddigre már sajnos rég sötét volt... Elb.szott egy idõzónában van Izrael is ;-( Jó, hogy február van, de lehetne egy kicsit tovább világos...]

Érkezés után ittunk egy-egy sört, lepakoltuk a cuccokat, vacsoráztunk (Ralloú szerint kifejezetten kibutzos jellegût, de a humus mindenképp nagyon fincsi volt).

Sajnos a medencében nem volt víz, mert “télen” — a finnekhez hasonlóan — az izraeliek sem lubickolnak a nyitott úszómedencékben. Pedig sokat dobott volna a hangulatunkon…

Ittunk még néhány sört, egy kevés bort, kicsit hempregtünk mûfüvön(!), hallgattuk nebulovak zenéjét majd lefeküdtünk, az elõzõ éjjel történtek miatt Ralloú és Tamás a szobába, Matusz az erkélyre. [és így a vastag falaknak, esetleg a kedves kis hangyácskáknak köszönhetõen -- akik Matusz mélyalvása ellen dolgoztak -- vígan aludtunk napkeltéig. Amit viszont a helyi fremenek karattyolással, majd énekléssel és tapsolással ünnepeltek...]

A reptér felé kellemesen telt az idõ, a taxisofõrrel megbeszéltük a vantakoski-i vidrákat. [Ritka a beszédes finn, meg kell becsülni az ilyet.]

A kellemetlenebb részek a gép fedélzetén következtek, amikor rájöttünk, hogy a Malév fölött is eljárt az idõ és a válság. Sör nem volt, a kaja pedig (valószínüleg költségcsökkentés címén) egy fél sajtos szendvics volt amit hindutól muzulmánig mindenki elnyelhet. Kóser kajának (ami a régi békeidõkben álllítólag még sok-sok fogásból állt) is csak egy narancsot, egy almát és egy csomag pászkát adtak [valószínûleg a sabbathra tekintettel]. Szerencsére valaki nem kérte a sajtos szendvicset, így Tamásnak is jutott. Mindezek mellett üditõen hatott a finn nyelvû biztonsági bemutató jellegzetes magyar kiejtéssel.

Miután megérkeztünk Budapestre, ettünk a Ralloú szüleinél, majd bementünk a Múzeum cukiba “egy sörre”, ahol aztán Matusz már alig bírta nyitva tartani a szemét.

Hazamentünk és lefeküdtünk. Ralloú és Tamás örömére Matusz förtelmes hortyogásba kezdett, amit csak a vizespalack pattogtatására [ez a trükk véletlenül derült ki] szakított meg egy-egy kis idõre (ezt a következõ éjszakák optimizálásánál majd figyelembe fogjuk venni).

Az “itt már jártam” két új zászlóval bõvült, mivel meglátogattuk a Holt-tenger környékét. Hárman mentünk, Ralloú, Matusz meg Tamás. Matusz végig jegyzetelte a túrát, a következõ bejegyzések fõleg az õ tollából származnak [bár Tamás itt-ott belekotnyeleskedik majd].

Tessék továbbkattintani a jobb felsõ sarokban ;)

Történt egyszer, egy globális nagyvállalat élletében, hogy valaki csinált egy disztribúciós listát a levelezõ rendszerben, amin minden egyes dógozó rajta volt. Jól jött a “szokásos” belsõ marketing leveleknél. Telt múlt az idõ, egyszercsak valamelyik ilyen belsõ spam feladója a CC mezõbe írta ezt a “titkos” listát, egy másik okos meg válaszolt rá (kitalálod-e? “Reply all”-lal…). Innentõl a pokol elszabadult, 127 levél után sikerült valakinek lelõni azt a levlistát, addigra nagyjából 10 millió felesleges e-mail keringett a rendszerben (mert persze ráadásul néhány ûberokosnak minden levélre “read-receipt” kérést kell ám rakni. Hogy meglepõdhettek a hatvanezer tértivevényen ;) )
Mivel ez péntek délután történt, egy csomóan a vidámabb oldalát is látták az õrületnek.
Megtudtuk, hogy a Picipuha ezt már 2004-ben (illetve elötte valamikor) lejátszotta magával. De ilyenre én is emléxem már ennél a cégnél, vagy annak a félig-német leányánál. Pár évente elõfordul, a lefolyása nagyjából azonos. Most is úgy zajlott minden, ahogy ilyenkor “szokott”: Kérdés. De miért nekem? cc: valami kompetens emberke (mintha a “kompetens” nem lenne benne az -ALL-ban), Téves címzés, én nem tudom! Hagyd abba, nem látod, hogy mindenki? válasz(ok) az eredeti kérdésre, kérdés recall (ekkor már minek…), hagyd abba, nem látod, hogy hülye vagy? Nem látod, hogy reply all? Én ugyan látom, de te vagy hülye! Stop it! Vegyetek le errõl a listáról! Stop it! Engem is! Engem is! Ha már itt van mindenki, egy kávét? Stop it! Stop the stop! Milyen stop? Azt tudtátok, hogy az xy belsõ szolgáltatást az y:// címen milyen jól el lehet érni? Közben az óceán túloldalán is felkelnek, a spanyol ajkúak nem beszélnek angolul. Elindul egy spanyol nyelvû “hagyd abba” szál is. Románok se beszélnek, pláne nem írnak angolul, azt a kicsit is csak fonetikusan (lásd a torta utolsó szeletét). Stop the stop! Wow! Johannesburg checking in, Hi for everyone! A román nem adja fel, nem érti mi folyik, de részt vesz benne több levéllel. For God sake! Stop the “Stop the Stops”! [Ezen a ponton végre az IT blokkolja a threadet]
Volt egy kedves dolgozó, amelyik egy tortadiagrammal válaszolt az addig összegyûlt adatokat feldolgozva:

Szinte sajnálom, hogy most elutazunk, különben hétfõn custom made pólóban jelennék meg a melóhelyen :-D

Ez egy fél napnyi munkám. Pihent agy rulez.
A vonalak az egér útját rajzolják ki, a pontok meg a “várakozó” egeret jelölik. Minél tovább maradt nyugton a kurzor, annál nagyobb a pötty.

Ma a cégnél a bringatároló egy újabb közlekedési eszközzel bõvült :)
Végülis ez a méteres hó (meg a sokméteres hóhegyek) ideális terep a mindennapi síeléshez ;)

Itt járt egy újabb legenda (vagy legalábbis azt hittem, hogy azok…)
Az Aréna elõterébe ügyesen pont befér egy kamion, így nem kellett kint fagyoskodni. Viszont cserébe csak egyesével fértünk a cucchoz, azt a hét-nyolc kamionnyi bigyót úgy délután háromig építgettük össze. (külön jólesett, mert kettõtõl mítingem volt a Cégben. Azt hittem addigra már végzünk. Még szerencse, hogy van WLAN az Arénában, így a fenti kocsmából konferenciabeszélgettem :-) )

Sajnos nem követtem a DM pályafutását az utóbbi években, pedig ha megteszem, kisebb elvárással jövök a koncertre. Én viszont a régi, számomra ismert hangzást kerestem, és azt bizony nem kaptam meg… Jó kis tuc-tuc-os zene, meg látványra se volt rossz a koncert, csak éppen nem volt Depeche Mode-os…