Képek csak úgy…

Véletlenül kiderült, hogy péntek-szombaton Kallio sarkán, a vidámpark (Linnanmäki) mögött egy eldugott kis parkban — Alppipuisto — egy eldugott kis ingyen-fesztiválocskát rendeznek.
El is ballagtam megnézni, milyen egy ilyen. A vasúti sínek és a vidámpark közé ékelõdve terül el ez a park, még valami víz is folydogál benne. Közel s távol semmi más: tényleg egy jó kis helyszín. Az ételrõl/italról összesen három sátor gondoskodik, de elég is, hiszen sokan eleve piknik felszereléssel jöttek (kaja/pia/pokróc). Alkoholt nem árulnak, hiszen ez csak egy park, de persze senki nem jött üres kézzel :) (bár nem tudom mennyire legális közterületen inni a finneknél, láthatóan se azt a néhány biztonsági embert, se a néha felbukkanó rendõröket nem zavarta a sörösdobozok látványa). A brazil (illetve bolgár) gépsor meg nagyon hatékonyan takarítja a fémhulladékot. Az egyik kiscsávó még a szemetet is összeszedte, amin erõsen el is csodálkoztam, de ez legalább tetszett (a viszonylag rámenõs üditõsdoboz-gyüjtögetést ellensúlyozzák azzal, hogy nem nekem kell elvergõdnöm a konténerig a maradék szeméttel).

Két zenekart hallottam szombat este. Az elsõre azt hittem, hogy csak a hangmérnökök próbálják belõni a cuccot mindenféle mérõjelekkel, de aztán a tapsból kiderült, hogy az már az elsõ száma volt a Siinai együttesnek ;-) Különben itt meg lehet hallgatni a(z elsõ?) lemezük elsõ két számát, amelynek Olympic Games a címe. Kellemes kis ambient zene, szobában jól szól, de így színpadon furcsa volt. Mondjuk a Sziget Cöxpón sátrába tudnám elképzelni inkább.
Utánuk a The Valkyrians következett, õk valami ska-t játszanak enyhe reggae beütéssel (bár ez elvileg így hülyeség, mert a reggae a ska-ból ered, de mindegy). Ráadásul angolul énekelnek, ami pozitívum. Kellemes kis pattogós zene, vonatoztak is a kedves nézõk, meg mittomén. Jó vót na.

Prince turnéjának európai része [vagy ez a -- nem fesztivál -- szakasz legalábbis] itt kezdõdött Helsinkiben. Ezért aztán már elõzõ nap elkezdtük a berámolást, mert a crew sem találkozott még korábban a cuccal… El is szöszmötöltünk vele jópár órát, még vacsorát is kaptunk közben (ami nem szokás, csak a tényleg hosszú melóknál). Nem tudom, hogy ezt a rendszert viszik-e a Szigetre vagy valami kisebbet, de ha ezt, akkor nem fognak unatkozni a Szigetes melósok ;) Jó, mondjuk a nulladik napon van, nincs probléma az átállással, övék az egész nap.
A mûvész, akit korábban úgy hívtak, hogy “a mûvész akinek korábban Prince volt a neve”, rendelkezik egy enyhe sztár-allûrrel. Az öltözõ környékén és a folyosón lecseréltette a fényeket rózsaszínre (illetve valószínüleg lilára akarta, de ez lett belõle). A színpadon szolgáló roadie-k — akik máshol általában fekete pólóban adják a gitárokat, kiszabadítják a beakadt mikrofonzsinórt, meg ilyenek — öltönyben(!) dolgoztak, de Prince szemébe nem nézhettek(!), az fõbenjáró bûn lett volna (kíváncsi leszek, lehet-e a Szigeten fotózni egyáltalán?). Itt Helsinkiben eddig ötször(!) mondta le a koncertjét — legutóbb 2010-ben nem jött el — állítólag el is terjedt délután, hogy ezúttal is elmarad ;-)

A mûsor húszperces késéssel kezdõdött (bár akkor én azt hittem 50 perccel jött késöbb a színpadra, de kiderült, hogy fél kilenckor kellett volna kezdenie, nem a szokásos nyolckor).
Addig is, a küzdõtér hátuljánál egy lenge fehér ruhába öltözött lányzó egészen jól táncolgatott magában a szünetzenére, annyira, hogy az egyik spotos egy idõ után rá is küldött egy kis reflektorfényt :)

Végül lekapcsolták a nézõtéri fényeket, ettõl persze nagy ováció támadt, erre visszakapcsolták és csalódott/döbbent “Úúúú” szakadt ki a nézõkbõl. Majd megint le és megint vissza. Szegény közönség már épp elkezdett volna erõsebben füttyögni, de harmadikra már valóban elkezdõdött a show. Itt közbeszúrnám, hogy a finn közönség “ahova lerakod ottmarad” típusú, ha ülõhelyre (lelátóra) kapta a jegyet, akkor általában ott végigüli a rockkoncertet, esetleg a ráadásnál feláll a helyérõl. (Természetesen a földszinti küzdõtér azért ennél egy kicsit mozgalmasabb.) Nna, itt az elsõ szám (1999) szinte belerobbant a nézõk agyába, felpattant mindenki és a székek között ropta az egész Aréna. Jól megnyomták a hangerõt is, már-már én is füldugó után kezdtem keresgélni a zsebeimben. Láthatóan tudja, hogy kell egy showba belekezdeni! Sajnos azonban két pörgõs szám után hangszer-nyivákoltatás kezdõdött hosszú számokon át. Nem csak Prince nyûtte a gitárját vég nélkül, de az orgonista meg a szintis is hasonlóképpen és sokáig. Na itt le is állt a padsorok közötti testkörzés, csak álltak bambán a kedves nézõk…
Nekem — megmondom õszintén — nem jött be a mûsor: túl sok “groovie kind of” izé között csak néha jött egy-egy jó szám… [ezt ellensúlyozandó, egy ismerõs szerint viszont "még nem történt ennél jobb dolog egy hokistadionban"]. Az egyik énekesnõ (Shelby Johnson aka Shelby J) egy szép fekete néni volt arany ruhában (fenti képen is látszik), sõt még a fején is volt (talán festve) valami arany színû dísz. A hangja kiváló, néhány számot õ adott elõ, amíg a mûvészúr éppen átöltözött vagy pihent.

Az utolsó órát nem láttam — szokás szerint — csak a végén derült ki számomra, hogy volt ám konfetti-ágyu is, csak látványos lett a végére az elõadás. Viszont a konfetti csúszik, mint az állat, azon elkezdeni a load-out-ot nem egy kéjhömpöly. Pláne, hogy a crew se tudta, hogy mi merre: hajnali három már elmúlt, amikor rázártuk az utolsó kamionra is az ajtaját…
Hát, azért lehet, hogy mégis megnézem az utolsó óráját a Sziget nulladik napon — hátha megváltozik a véleményem a showról ;-)

Minap a közértben végre ismerõs paprikát találtunk (általában a Magyaroszágról ismert “fehér” paprikát itt nem kapni csak a nagyon színes kaliforniai jellegût).
De nem magyar volt ám — bár Szentesrõl származik. Hanem spanyol :-)

Idén a turkui Ruisrock helyett a helsinki Olympia-stadionban ténykedtem. Az Iron Maiden csapatta itt, elõzenekarként Alice Cooper fejezte be a turnéját.
Meglepetésemre a fény-es arcok finnül próbálták az utasításokat dobálni — bár elég összetettnek nézett ki a rendszer, de ettõl azt hittem megint valami lokál cucc. De nem, csak a turnéval két finn srác utazott fényesítõként, és most örültek, hogy hazai pályán vannak. ;)
A szokásoktól eltérõen nem hajnalban kezdtünk — gondoltam, nincs sok láda. Pedig volt…. ;/ A tour/stage manager eleinte elég barátságosan tekintett a világra, aztán egyre morcosabban. A csúcs az a load-out volt, addigra már kiabálásig jutott szegény. Pedig, ha elmondta volna, mi a problémája, bizisten segítünk neki, dehát ugye a néma gyereknek az anyja se… ;/
A roadiek amúgy már jártak itt, például Excellent Bob-bal (neki bármi “Fucking Excellent!”) pár éve a Bon Jovi-n kínlódtunk a Gladiátor spotokkal, most idén a színpadon ügyködött valamit. Volt egy nagyszakállú bácsi is (szintén visszatérõ arc), aki olyan könnyedén tekergette a vaskos kábelkötegeit, mint a varrónõ a spulnit.
A látványhoz hozzátartozott egy gigászi Eddie fej is. Jópofa volt >>_ezt_<< összeszerelni. Külön meg kellett erõsíteni a színpadot ott, ahol az Eddie-fejet mozgató “targonca” közlekedett, mert volt jópárszáz kiló. Plusz a fej… A fejért felelõs roadie is jó, olyan hangja van, amilyet ennek az Eddie-nek képzelne az ember ;) a stílusa meg udvarias, de fárasztó: Minden egyes mondata elött “Gents, please. [2 másodperc hatásszünet, majd a feladat]“. De ha egy perc alatt négyszer elhagzik a “Gents, please”, az egy kicsit, hmm, érdekes. De legalább végtelenül nyugodt fazon, és elég gyorsan összeraktuk vele az Eddie-fejet.

Összességében kicsit elcsúszott a dolog a hangpróbán, majdnem egy órával a meghirdetett idõpont után jöhettek csak be a nézõk. Az alábbi képen a vihar elötti csend: a biztonságiak már a helyükön, de a közönség még kint várakozik:

Ez a látvány meg már a koncert vége felé, fél11 táján. Mint látható, a Nap még mindig besüt a színpadra (hja kérem, a 60. szélesség áldásai). Ez nem is lett volna akkora baj, ha nem építettek volna egy külön tornyot (fenti kép közepe, a hangmérnöki sátor [FOH] fölött) a 6 darab spotlámpának, amikbõl az égegyadta világon semmi sem látszódott :)