Képek csak úgy…

Ilyen az igazi TAJ-kártya ;) Egy kis eladó Jaguár a múlt századból. Kedvenc kávézónk közelében parkolt, hátha valaki a jacht-tulajdonosok közül felvásárolná olcsóér’.

A Sväng egy herfli-kvartett. Jobbról a második egy alt-harmonika, olyan mély hangja van, hogy akár dobnak is elment volna. Kitûnõ mûsort nyomtak, és ráadásul rámolni se kellett utánuk ;)

A nagyszínpadon Tuaregek zenésítették meg a sivatag hangját — elektromos gitárral és marmonkannával (az a negyedik csóka ott hátul a marmonkannán dobolgat). Õk voltak a Terakaft.

Ez a “Reino & the Rhinos” orgonája. Kicsit foghíjas, de feltehetõen pont azok a hangok nem kellenek ;)

A fesztivált a La-33 kolumbiai társaság zárta. A fene gondolta, hogy ennyien felférnek a színpadra. Amikor hangpróbán a manager megjelent egy halom törülközõvel, és egy rekesz vizet kért a színpadra, már sejtettük, hogy pörgõs egy muzsika lesz ez.

Három kubai mûvész játszott falakkal a vasútállomás melletti téren, a globális felmelegedést próbálták megformálni. (14 fok a különbség Havanna és Helsinki átlaghõmérséklete között.) Szegény Moszkvics a falban végezte, talán mint az egyik “ok”.

Az idén 10 éves Maailma kylässä fesztivál látogatóit most nem örvendeztette meg a Napisten…
Az elsõ fellépõ ezúttal is gyerekeknek szólt, de nem gügyögõsen/jelmezben — ahogy eddig jellemzõ volt –, hanem egy “igazi” rockbanda volt. A nézõk között volt egy 4-5 éves forma kissrác, aki szegecsekkel kivert fekete bõrzakóban rázta magát a színpad elött, és még a szöveget is kivülrõl fújta!
Aztán volt Jippu — semmi érdekes. Majd a Fat Beat Sound System következett valami érdekes levegõben kapálódzós hangszerrel meg jó zenével. A perui Novalima ritmusban nagyon erõs volt, doboltak a doboztól valami állat állkapcsáig mindenen. A sort ma a mozambiki Ghorwane zárta, akik igazán élvezték a zenélést. A dobos (Paíto Tcheco) végig mosolyogva ütötte a ritmust, a trombitás/táncos ürge szintén sziporkázott. Ropta az egész környék az eddigre kisütõ Nap alatt.
Holnap kicsit lassan kezdõdik majd, valakinek az a pompás ötlete támadt, hogy valami vén finn tangóst rakjon a mûsorba ;( De aztán majd találkozunk néhány érdekességgel is szerencsére.

A finn írott nyelv azért nehéz (nekem legalábbis), mert kevés latin/görög alapú szó van benne, mindenre saját szavuk van a “nemzetközi” megfelelõ helyett, tehát csak seggeléssel lehet megtanulni, “logikusan” nem. A “stadin slangi” — ami igazából nem is szleng, hanem a városi beszélt nyelv –, viszont átesik a túloldalra. Egy halom orosz, svéd és angol szóból áll. Persze szépen átírva finn ízlésre és betûkészletre.
Ez a beszélt nyelv írásban is meg-megjelenik, mint mondjuk itt ezen a plakáton a zöld karikás szó. “Tzekkaa”. (gyakrabban “tsekkaa”). Ráismerni? Segítség: magánhangzóval végzõdõ szavakat szeretnek kreálni az itteniek: pl. test -> testi.
Na? A megfejtés: ez az angol “check” (úgymint “check this out”) szó — Csekka :) Ilyenkor néha elgondolkodom azon, hogy mi a fenének megtanulni a nyakatekert finn szavakat, ha úgyse azokat haszálják a bennszülöttek?

Na, ez is megvolt… Ekkora egy nyálgépet, beszarás. Az éneklések közötti szüneteket ömlengéssel töltötte ki a nõ, de valami egészen rettenetesen. Egy jó harmad-ház volt, a felsõ lelátó karéj megint elfüggönyözve, az alsónak meg csak a két oldala telt meg, a színpaddal szembeni félkörív gyakorlatilag üres maradt (+ a székes küzdõtér nagyjából megtelt).
Az érdekessége meló szempontjából, hogy az olasz crew bizony kihívásokkal küzdött az angol nyelv terén. Pedig én nem tudom kitalálni magamtól, hogy hova és hogyan szeretnék azt a lámpát vagy lépcsõt a színpadon, õk meg nagyon nehezen tudták csak lekommunikálni. Attól fogva, hogy “Ciao”-val köszöntem, és értettem mi is a dio cane, porco dio valamint va fan culo kifejezés (melyek amúgy igen gyakran repdestek), elkönyveltek, hogy értek olaszul ;) Persze azért a részleteket jó lett volna angolul megbeszélni, és úgy talán nem tartott volna majd’ 10 órát az építés…
Pedig amúgy viszonylag szimpla színpadkép volt. Ami tetszett, azok a csepp vagy körte formájú izék, amik fent a képen stilizált villanykörteként lógnak. Na, azok “videókörték” voltak, a kisfilmek a nagyvilágból is futott rajuk, nem csak a hátsó nagy falon.

Kedvenc kávézónk elött parkolt ez a fekvõbringa. Eddig csak menet közben láttam ilyet, de most végre “tanulmányozni” lehetett, mi megy hova, hogyan mûködik egy ilyen izé. Furcsa egy darab…

Végre elkészültem a szortírozással. Itt vannak a képek japán utunkról. Oszaka, Tokió, Nara, Kiotó, Himeji, Kobe.

Így néz ki egy kajálda a sushi szemszögébõl.