Képek csak úgy…

Pont egy héttel Eric Clapton után Santana is eljött közénk.
Amikor elõször hallottam a helyszínrõl, azt hittem, hogy valahol “vidéken” lesz a koncert, mert ilyen nevû stadion nincs is Helsinkiben. Merthogy legutóbb, amikor ezen a focipályán jártam az Olimpiai stadion mellett, még Finnair Stadionnak hívták. Ma éppen Sonera Stadion. Fejlövéssel kéne gyógyítani azt, aki kitalálta, hogy cégekrõl is el lehet nevezni ilyesmit, ráadásul párévente — a ‘marketing budget’ függvényében — átnevezni, had szívjon a nagyérdemû… No mindegy.

Szóval az építés nem volt túl bonyolult, attól eltekintve, hogy egyszercsak elkezdett esni az esõ… Santanának két csurig töltött kamionja érkezett, de ezen felül a hangrendszer (PA) helyi szállító volt. Minden analóg, a keverõpult is dögnehéz “világháborús” darab, amihez ráadásul még egy wing (még egy fél keverõpult) is kapcsolódott, mert a nagy pulton nem volt már elég csatorna ;-) A gitárerõsítõk egy vagyont érnek. Asszem három Dumble erõsítõ is volt a rackben (ilyenbõl összesen nincs 300 se a világon). Érdekes volt a beállás: a színpadon Carlos “helye” mellett jobbra két jó hangos kabinet állt (tetejükön egy Jézus kép). A gitártech bácsi néhány santanás futamott játszott és a kitartott hanggal mászkált közelebb-távolabb a kabinettõl, hogy pont a megfelelõ mennyiségû visszhangot/gerjedést és torzítást szedje össze a gitár. Amint megtalálta a poziciót, megjelölte a színpadot, hogy azt a számot pont itt kell játszani. Aztán ment tovább, egy másik jellegzetes akkorddal, és bejelölte a következõ szám pontos helyét. Érdekes, praktikus “trükk” az egyedi hangzás megfogásához.
A gitárerõsítõk mellett állt egy Leslie is az orgonához (az a kalapos ürge a fenti képen az orgonista), szintén egy analóg kütyü, ettõl vibrál az orgonahang.
És mindezeket a kütyüket csak egy vékony sátor védte a nyári “monszuntól”… A színpad oldalfala a sátor tetejénél (~2,5 méter magasan) ért véget, de ott tele volt gyûrõdéssel. Az esõ természetesen megtalálta ezeket a “zsebeket” és szép nagy víztasakokat gyûjtött. Amit persze illik kilöttyinteni mielött a nyomás átszakítaná a falat és váratlanul valami harmincezer dolláros cuccra zúdulna kétvödörnyi víz. Bár ilyenkor óvatosan, irányítva bökdöstük a zsebeket, de azért mégiscsak fél méterre csobogtattunk ezektõl az ‘ócsó’ kütyüktõl. Nem voltak nagyon boldogok a roadie-k, pláne, hogy ez volt a turné elsõ állomása, még egész Európa elöttük állt…
Végül nem lett semminek sem baja, a koncert elött az esõ is elállt, úgyhogy happy end ;-)

Carlos az egyik számban két gitárt is használt. Lásd fent: az egyik a nyakában lóg, egy másik pedig a kép jobb szélén egy állványon áll. Szépen odagitározta magát az állványos eszköz mögé, majd egy szempillantás alatt átfogott arra a gitárra, azzal folytatta egy kicsit, majd megint vissza a nyakában lógóra ;)

Élveztem a koncertet, Carlos nagyon nyitottan, közvetlenül, lazán zenélt nekünk egy jó 20 számos koncertet, néhány “beszélgetõs” résszel lazítva.

A koncert elött a VIP lelátó pálmafái kontrasztban az idõjárással…

Ja, majdnem el is felejtettem megemlíteni az elõzenekart! Erja Lyytinen és zenekara játszott egy bemelegítõ órácskát Santana elött. Egy kiváló blues-gitáros leányzó (és totál nincsenek még hozzászokva, hogy mások hurcibálják a szerszámaikat utánuk ;) )

Eric Clapton erre járt a nyár elején. Valami rövid fesztiválturné lehetett, mert a fény/hang/videó az helyi volt, a production csak valami másfél kamionnyi cuccal jött. Ennek megfelelõen a színpad eléggé letisztult, egyszerû, “skandináv design” volt. A legnagyobb show-elem a lámpák mögé akasztott függönydarabkák voltak…
Nem lett volna baj, végülis a zenéjéért jöttek a nézõk (amúgy teltház volt, azaz 12ezer nézõ), de a hang az bizony csapnivaló lett. ;-(
Az elõzenész Anssi Kela volt, aki egy szál akusztikus gitárral és egy herflivel állt ki a teltházas Aréna közönsége elé. Néhány jól ismert számot játszott, és a közönség is vevõ volt rá, szépen bemelegítette a népeket.
Aztán az átállás után Eric Clapton lépett a színpadra, és sajnos elkezdõdött a szenvedés. Olyan viszhangos volt a csarnok, hogy az már az én süket füleimet is hasogatta. Kipróbáltam a küzdõteret és az elsõ emeletet is (mire jó egy megfelelõ karkötõ :) ), hát, mindkettõ fájó volt. Végül a színpaddal szembeni “messzi végen” táboroztam le, ott legalább nem viszhangzott, viszont olyan messze volt a színpad, hogy alig lehetett látni valamit ;-(
A mûsor amúgy nem volt rossz, de semmi olyan, amirõl szuperlatívuszokat lehetne írni. Eric az elszórt “Thank you”-kon kívül nem beszélt a közönséghez, lejátszotta a koncertet, mint gép. Ugyan egy nagyon ügyes, “lassúkezû” gép, de azért mégiscsak hiányzott valami emberi, valami, amitõl egy koncertet nézni több, mint bedobni egy cédét a hifibe…

Idén kivételesen nem valamelyik színpadon önkénteskedtem, hanem sofõrködtem a fesztiválnak. Egy takaros Opel kisbuszt vezettem a reptér-szálloda-backstage háromszögben. Szerencsére elég sok kisbusz volt (tehát kevés fuvar per fõ), így jutott bõven idõ a fesztiválon bóklászásra is. Érdekes volt betekinteni egy fesztivál logisztikájába, beszélgetni a zenészekkel — esetleg még némi információmorzsákkal is szolgálni nekik Helsinkirõl –, meg a fesztiváligazgatóval, hogy már alakul a jövõ évi fesztivál, pedig az idei még csak éppen elkezdõdött.

Az ukrán-észt Svatja Vetra együttest (fenti kép) mindenképpen meg akartam nézni magamnak, egyrészt mert jól hangzott a beharangozó — meg ezek az ex-szovjet kiszenekarok általában jól szólnak, egy amolyan speciális balkáni hangulata van a zenéjüknek –, másrészt meg a nevük nagyon hasonlított a lett kedvenceimre, a Prata Vetra együttesre. Nem kellett csalódni a megérzésben, tényleg érdekes, jó és lendületes zenét hoztak. Rendesen megtelt a sátor, és a közönség is visszakövetelte õket a blokkjuk végén.

Ahogy bóklásztam a fesztiválon, a nagyszínpadon furcsa hangszerekre figyeltem fel — mint például az a “térbeli” xylofon a kép bal oldalán, vagy az a fehér a baloldalon, ami valami citera és cimbalom közötti hibrid. Késöbb a vietnámi hölgyek, a Mat Troi Moi együttes is csatlakozott a hangszereikhez, és a távolkeleti (innen talán “kínai”-ként ismert) nyávogós tradicionális és valami modern tánczene egy furcsa keverékét adták elõ.

Úgy látszik az érdekesebb elõadók mindig a sátorban bukkannak fel, nem a nagyszínpadon. Teho Majamäkivel (balra) már találkoztam korábban különbözõ fesztiválokon (Ruisrock 2009, Provinssirock 2010), egy nagyon jó ritmushangszeres finn csávó. A gitáros pedig Andrew Ashimba, Tanzániából. Mint kiderült, Teho korábban élt egy ideig Tanzániában, és azóta itt-ott együtt zenélnek.

Volt azért a fesztiválon nem egészen odaillõ zene is.
Az egyik a finn Club for Five, egy cappella csapat. Szépen énekeltek, meg minden, de baromi lassú, altató elõadás volt. Senki meg sem moccant a nézõtéren — hacsak azért nem, hogy elsétáljon a kajás- és egyéb sátrak irányába. És ez nem a nézõk hibája volt, hülyeség volt ezt a csak szájjal dolgozó quintettet a nagyszínpadra rakni (illetve egyáltalán meghívni erre a fesztiválra)…
A másik viszont az amerikai (new york-i) Hazmat Modine:

Õk azért lógtak ki, mert mindenki más valami világzenét, etnót, folkot nyomott, de Hazmat Modine egy jó kis dögös blues-t. Viszont azt nagyon jól csinálták! Ahogy a mellékelt ábra mutatja, fiatalok és idõsebbek is elég jól ráhangoldódtak a zenéjükre ;)

Nakérem, egy újabb érdekes múmia zenekart lehet kipipálni (a Rolling Stonest például már láttuk) ;-) A RUSH-t, a kanadai progresszív rock bandát, 1968-ban alapították. Bár az elsõ lemezük csak 1973-ban jelent meg — as sem tegnap volt.
Ehhez képest most a Time Machine turnéjuk európai szakaszát kezdik meg itt Helsinkiben. A koncert elött, bevallom, csak a Trees és a Tom Sawyer címû számaikat ismertem, de ez elég volt ahhoz hogy a kíváncsiságomat felkeltsék. És tényleg érdemes volt eljönni ;)
A basszeros/énekes Geddy Lee egyedi, magas hangja valószínûleg erõsen közrejátszott a RUSH sikerében, és szép tõle, hogy még mindíg kijönnek belõle ezek a hangok.
Három órát zenéltek, ebben ugyan egy 15-20 perces szünet is benne van, de akkor is becsülendõ teljesítmény, pláne, ha a számaik bonyolultságát is beleszámítjuk.

Fõleg a dobostól, Neil Peart-tõl nem irigylem a szünetet. Ahogy lejjebb látható, teljesen körbeveszik a dobok, és nem díszlet, tényleg püföli minegyiket.

A színpad (szembõl) bal oldalán a gitáros, Alex Lifeson gyûrte a gitárokat és egyéb pengetõs hangszereket (talán lant volt?).

A bonyolult zenéhez bonyolult technika is jár. Olyan fénykölteményt álmodtak meg ehhez a tourhoz, hogy ihajcsuhaj. A színpad mögött a videófal mellett 3-3 Showgun vakítja többnyire a nézõket (szeretem ezeket, jó látványos, hogy a “hagyományos” reflektor-csóva körül LED sor van). A két szélen fent, LEDes lámpakoszorú adja a oldalsó “hangulatfényt”. A videófal felett két sornyi MAC2000 (és/vagy hasonló) lámpa táncol.
A színpad felett egy csillag alakú képzõdmény van marhasok fénnyel, ami a második félidõben átalakul egy nagy világító pókká (mondjuk). Már a szünet elött kiderül, hogy a fenti lámpák fel-le lifteztethetõek, így a színpadkép elég szabadon átrendezhetõ.
A videófal meg jól átgondoltan része volt az elõadásnak, nem egy egyszerû “kivetítõ”.
Na, szóval nagyon látványos egy show volt.

Európai kezdõállomásnak lenni kicsit frusztráló, mert a roadie-knak még halvány fogalmuk sincs, hogy mi merre, hogyan lehet hatékonyan össze- és szétszerelni, melyik kamionba mennyi fér (és egyáltalán melyik kamionba melyik cucc kerüljön — jellemzõ módon az elsõk között raktuk meg az “overflow” feliratút, ahova értelemszerûen a többibõl kimaradt ládákat és ketyeréket kellett volna rakni). Így aztán baromi sok volt az állás, amíg vagy arra vártunk, hogy leszedjék a plafonról a sok lámpát/hangfalat/díszletet, vagy arra, hogy tetriszezzenek a ládákkal. Vagy csak úgy, mert hisz’ mi más dolga lenne az embernek hajnali 1-kor.
Amúgy érdekes a logisztika. Egy B747-essel dobták át a cuccot Ámerikából…. Belgiumba. Ott szétszedték a “csomagot” és 10-15 jobbkormányos kamionba tették, és elkocsikáztak vele ide Helsinkibe. Vajon mi a rákért nem ide szállt le az a nagy madár? ;)

Az idei elsõ valamirevaló koncertre elég sokat kellett várni, de április 27-28-án megérkezett A Fal. A Pink Floyd 30 évvel ezelött turnézott egy kicsit ezzel az albummal, de csak 31 elõadást adtak és vagy 400ezer fontot buktak a dolgon. Az nem is volt igazán “turné” — mivel az építés, bontás és szállítás az akkori technikai korlátok miatt elég lassan ment, csak 4 helyen adták le azt a 31 koncertet.
Itt egy érdekes (sajnos nem teljes) dokumentumfilm az 1980-as show építésérõl, valamint a koncert-beszámoló (PDF) ugyancsak nem kevés háttérinfóval.

Mostanra viszont a technológia sokat fejlõdött. Az egész cucc belefér kábé 21-25 kamionba (a vélemények megoszlanak, hogy mennyi is volt), 8-10 óra alatt felépíthetõ, 3 óra alatt elrámolható. Így tavaly Roger Waters (immár egyedül, 67 évesen) elindult elõször Észak-Amerikában, most meg Európában egy több, mint száz elõadásos turnéra. Magyarországra is elérnek majd június 22-én.
Van egy érdekes cikk a Total Production International magazinban a mostani A Fal megtervezésérõl és a show backstage mindennapjairól (a 28. oldalon kezdõdik).
Itt Helsinkiben mindkét koncert nagyon teltházas volt, ez kábé 13ezer embert jelent elõadásonként.

Sáskaasszony a Don't Leave Me Now-ból

Az elõadás — nem igazán rock-koncert, bár a zene élõ, az “csak” kíséri az ütõs vizuált — állandó jelzõje a “monumentális” lehetne. A fal — miután felépül az elsõ felvonás végére — több, mint 10 méter magas, és teljesen elzárja az Arénát keresztben, még a lelátókra is felmászik.
Lenyûgözõ grafika, 8,5ezer pixel széles kép precízen a téglákra állítva a 23 projectorból, felhújható gigantikus bábok, egy héliummal töltött távirányítású repülõ óriásdisznó, pirotechnika, egy zuhanó Stuka — csak hogy párat említsek a látványosságokból.
Volt két “repülõ” spot is a színpad felett, gyakorlatilag bárhová tudták õket rámolni a levegõben. A leglátványosabb az volt, amikor helikoptert játszottak Happiest Days of our Lives elején.
A mondanivaló amúgy a régi, de aktualizálták a jelenleg is zajló háború(k)ra — érdekes (és szomorú) hogy nem változott — vagy legalábbis nem jó irányba — a világ ezalatt a 30 év alatt…

Another brick in the Wall (part2)

Az Another brick in the Wall (part2) alatt egy helyi iskolai kórus vonult be táncikálni és elkergetni a felfújható tanárt (“We don't need no education”). Kicsit ellentmondásos módon a színpad elött pont a tanaruk mutogatta mit is kell csinálni. Ez persze nem akadályozta meg õket abban, hogy még véletlenül se találják el a ritmust. ;-)

Szünet, itt látszik a felépült fal

Az elsõ felvonás végére felépül a fal, és második világháborús valamint egészen friss háborús áldozatok képét vetítik rá a szünet alatt.

Az alapvetõen kartonból épült falnak azért van egy kis szilárd része is, a Nobody Home szállodai szobája ebben van elrejtve. A második félidõ eleje “one-man show”, de aztán felcsúszik a Fal elötti zenekari árokból a zenekar is.

És a kedvencem, a bazi nagy távirányítású repülõ disznó a Run Like Hell alatt riogatta a nézõket.

Egy cikk a torontói premierrõl, valamint egy rövid képgaléria a wikin.

Ma reggel megérkezett SzentPétervárról a Fal csapata Roger Watersszel az élen, hogy két (pótszékes) teltházas elõadást nyomjanak Helsinkiben.
Amikor a helyszínre érkeztem, egy kisebb csapat már egy órája hordta be a motorokat, de az igazi építkezés csak 6 óra körül kezdõdött, és el is tartott délután 1-ig. Az alábbi “gyorsított felvétel” 06:00-13:30 között 5 perces képekkel készült:

A koncertrõl bõvebben a következõ bejegyzésben.

Enrique Iglesias egy fergeteges show-t csinált az Arénában.
Elõzõ nap Turkuban is volt egy koncert, de még így is teltházas lett a helsinki Hartwall Aréna.
Eredetileg rendes küzdõtér volt tervezve, de a mûvészúr az utolsó utáni pillanatban közölte, hogy székeket kíván a színpad elé is. Lerakták hát a székeket, a bejáratnál külön hosszú sorok alakultak ki a földszinti jegyek tulajdonosaival, ahol az eredetileg állóhelyes jegyekre ráírták a sor/szék számot.
Aztán elkezdõdött a mûsor, Anna Abreu melegítette be a közönséget. Örültek a finnek minden számnak, az utolsó dalnál végül elõreszaladt majd’ mindenki a kifutó mellé. Aki maradt a helyén, azok közül sokan meg a székre álltak. Ezt a biztonságiak nem tolerálták, mindenkit parancsolgattak le a földre, illetve próbálták visszaszorítani az elõretolakodókat. És ez még csak az elõzenekar volt. ;-)

A szünet egy kicsit elnyúlt, már-már kezdte unni magát a közönség (a szokásos Michael Jackson szünetzenék mentek, Billie Jane és hasonlók), amikor a F.O.H. -ban (a színpaddal szembeni vezérlõpultoknál) a két fényesítõ srác elkezdte mozgatni a közönséget. Sikerült is tömeghullámzást generálniuk, meg úgy egyáltalán jól érezték magukat — és így a közönség is magát.
Az utolsó pár másodperc, mielött lekapcsolta a villanyt Enrique-nek:

Lehet találgatni, hogy mi történt, amikor végül lekapcsolták a világítást és beindult Enrique. Ez:

Gyakorlatilag a teljes közönség a széken állva énekelt/táncolt, illetve próbált elõrecsúszni a korláthoz. Erre az tette fel a pontot, amikor a koncert közepén Enrique közölte: “Security! Let Helsinki do whatever they want! Come everybody closer!”. :-D

Koncert közben felhívott néhány nézõt a színpadra, hogy a “lírai üldögélõs” blokkban ott üldögéljenek mellette. Az egyik szerencsés egy srác volt, akivel aztán jól elhülyéskedtek, majd megpróbálták a srác barátnõjét is felcsábítani a színpadra — aki ezt a világ minden pénzéért se tette volna meg. Végül énekeltek neki egy számot (Ben E. King: Stand by Me). Sõt! A srác megkapta a mikrofont meg a színpadot is! ;-) Hát a közönség teljesen odavolt.

A kirámolás eltartott egy darabig, mert a fényeket valamiért csak rendkívül lassan szedtük szét. Volt négy oszlop összekötve négy truss-szal. Ezeket szépen akkurátusan egyesével szerelgettük szét, pedig nyugodtan lehetett volna párhuzamosan dolgozni az oszlopokon… Amúgy alapvetõen egy jókedvû, laza crew volt, semmi stressz, és minden flottul is ment.

Children of Bodom
Pár napja a világ legjobb metálgitárosának megválasztott Alexi Laihoval az élen indul európai turnéra a Children of Bodom. (Igazából most másodszor kapta ezt a titulust, az amerikai Guitar World már egyszer “kinevezte”.) Magyarországon is megfordulnak majd, április 22-én a PeCsába érkeznek.
Kiváló színpadképpel, a szokásos pirotechnikával fasza kis koncertet nyomtak. A közönség imádta õket, jól indul így a turné.

——

Az elsõ elõzenekar este hét körül a svéd Machinae Supremacy volt. Õket mindenképpen meg akartam hallgatni, mert keyboard helyett egy 6581/8580 SiD-chipet (illetve arra épülõ SiD-station-t) használnak. Igen, ez ugyanaz, ami a Commodore 64-ben volt, kiváló “8-bites hangzás” :-) Erre jön a rockos gitár/dob feltét egy kicsit érdekesen neccess énekessel (ilyen az, ha egy gémer azt játsza, hogy õ valami metálbandát csinál). Bár azt állítják magukról, hogy az õ stílusuk “SID metál”, én inkább gamer-rocknak mondanám, mert egész dallamos. Pörgõs, de akár énekelhetõ számaik voltak. Érdekes kísérlet ez.

Machinae Supremacy

A második elõbanda, nyolc körül a finn sámán/folk-metált játszó Ensiferum volt. Itt már a nép is kezdett gyûlni, a színpadfények is elkezdtek mozogni. Velük már találkoztam valamelyik fesztiválon, szintén az egész jól hallgatható finn zene kategóriájába esnek.
Állt mellettem egy kissrác, aki az egyik kezében a telefont a feje fölött fogva videózott (többnyire még így is csak az elötte állók fejét), a másik kezével meg ütötte a harminckettedeket a levegõben. Ebbe persze hamar belefáradt, pihenésképpen átvette a telót a másik kezébe — ekkor jött rá, hogy az nem pihentet egy csöppet sem, ha továbbra is a levegõben tartja a “pihenõ” kezét ;-) De azért kitartott elég sokáig. ;)

Ensiferum

Na, ez is megvolt… Eredetileg arra számítottam, hogy ez a My Chemical Romance amolyan GreenDay-es punkrock egy kicsit lazított verziója lesz.
Hát, amikor a kezdés elött valamelyik szektorbejáratnál elgázolt két, már extázisban lévõ, ezerrel a nézõtérre igyekvõ tini leányzó, kezdtem gyanakodni, hogy ez talán mégsem az lesz, amire gondoltam ;-)
Ez volt a turnéjuk utolsó állomása, ennek ellenére (vagy épp ezért?) nem sokat lazsáltak a színpadon. Ez elsõ számmal jól bele is kezdtek (Na na na na na na na), bár az elején a tinilány-sikítás majdnem hangosabb volt, mint az együttes :-o

Igaz, inkább ilyen zenét hallgasson a feltörekvõ nemzedék, mint nyálas boygrouppokat. Szóval korrekt koncert volt, de számomra a “szódával elmegy” kategóriába tartozik.

Késöbb, amikor valamelyik releváns szám alatt a közönség százasával (jó, ha negyed ház volt, nem merek “ezresével”-t írni) mutogatta a szivecskéket, akkor inkább kijöttem olvasni…

A logisztika érdekes volt. A fény- és hangrendszer helyi bérlemény volt. Ezekkel a srácokkal már dolgoztunk valami fesztiválon, de így koncerten még nem találkoztam hasonló megoldással. A produkcióval csak a hangszerek és egy-két kiegészítõ látványelem jött. Így is csak 2+2 kamion cucc volt, úgyhogy nem kellett beleszakadni a melóba. A többiek mesélték, hogy a legutóbb errejáró Kylie Minoque 27 kamionja kiverte a biztosítékot. Õk a tour kezdetén voltak még, semmirõl nem tudták honnan jön, hova megy. A berámolással 18:30-ra végeztek, úgy, hogy az ajtók elvileg 19:00-kor nyíltak volna, és addigra már a fényet/hangot is be kellett volna lõni. Mondanom se kell, a korán jövõ fanok fagyoskodtak még egy kicsit, csak fél/egy órával késöbb engedték be õket. A kirámolás (ami a gyorsabb) 7 óra hosszan zajlott (este 11-tõl reggel hatig)… =:-o
Még szerencse, hogy épp Zöldfokon voltam akkor ;-)

(more…)

Régi idõk sztárjai sorozatunkban tegnap este Samantha Fox énekelt egy jó közepes háznak a helsinki Apolló live klubban.
Bár nem olyan régen eltûnõ cickókról szóltak a hírek, azért így a színpadon még mindig domborodik ott valami ;) Jó, hát nem egy 16 éves csitri már, hanem egy 44 éves hölgy, de szerintem jól tartja magát. Igaz, a baltaarcú táncosai mellett nem volt nagyon nehéz tündökölni…

11-re már egész sok ember összegyûlt a színpad elött, f12-kor el is kezdõdött a show két táncos bejövetelével, akik még véletlenül se tudtak egyszerre mozdulni… Sebaj, ha Sam-nek õk tetszenek, hát lelke rajta. Aztán beröppent Ms Fox, és rögtön megadta magát. A technikának, mert utána elnézést kérve kirobogott megigazítani a füldugóit. Tudja ám hogy mit kell a közönségnek mondani, mert amikor visszajött, csak annyit mondott, hogy “Sorry, but one of my earpiece just got stuck in my braaaa!”. Majd ezzel a lendülettel vissza is ugrottak az intróra és kezdték elölrõl az elõadást. ;)
Ami amúgy egy egészen korrekt kis show volt, régi slágerek (Nothing’s Gonna Stop Me Now), egy-két új (Angel), meg két feldolgozás (Call Me, Sex on Fire).
“A” száma viszont nem került elõ egészen a végéig. Hiába kiabáltuk, hogy “Touch Me!“, csak legutoljára volt hajlandó elénekelni. Azt mondja, idén 25 éves ez a szám…
A közönség a szokásos finnes, langyos mulatós volt, de szerencsére Samantha nem vette nagyon a szívére, profin végigvitte a mûsort.

Setlist:
1. Intro — I surrender
2. Confession
3. Nothing’s Gonna
4. I only wanna be
5. Angel
6. Call Me (cover)
7. True Devotion, Dreams Unfold
8. Forever
9. Sex on Fire (cover)
===
10. Do Ya Do Ya
11. Touch Me