Képek csak úgy…

Az idei elsõ valamirevaló koncertre elég sokat kellett várni, de április 27-28-án megérkezett A Fal. A Pink Floyd 30 évvel ezelött turnézott egy kicsit ezzel az albummal, de csak 31 elõadást adtak és vagy 400ezer fontot buktak a dolgon. Az nem is volt igazán “turné” — mivel az építés, bontás és szállítás az akkori technikai korlátok miatt elég lassan ment, csak 4 helyen adták le azt a 31 koncertet.
Itt egy érdekes (sajnos nem teljes) dokumentumfilm az 1980-as show építésérõl, valamint a koncert-beszámoló (PDF) ugyancsak nem kevés háttérinfóval.

Mostanra viszont a technológia sokat fejlõdött. Az egész cucc belefér kábé 21-25 kamionba (a vélemények megoszlanak, hogy mennyi is volt), 8-10 óra alatt felépíthetõ, 3 óra alatt elrámolható. Így tavaly Roger Waters (immár egyedül, 67 évesen) elindult elõször Észak-Amerikában, most meg Európában egy több, mint száz elõadásos turnéra. Magyarországra is elérnek majd június 22-én.
Van egy érdekes cikk a Total Production International magazinban a mostani A Fal megtervezésérõl és a show backstage mindennapjairól (a 28. oldalon kezdõdik).
Itt Helsinkiben mindkét koncert nagyon teltházas volt, ez kábé 13ezer embert jelent elõadásonként.

Sáskaasszony a Don't Leave Me Now-ból

Az elõadás — nem igazán rock-koncert, bár a zene élõ, az “csak” kíséri az ütõs vizuált — állandó jelzõje a “monumentális” lehetne. A fal — miután felépül az elsõ felvonás végére — több, mint 10 méter magas, és teljesen elzárja az Arénát keresztben, még a lelátókra is felmászik.
Lenyûgözõ grafika, 8,5ezer pixel széles kép precízen a téglákra állítva a 23 projectorból, felhújható gigantikus bábok, egy héliummal töltött távirányítású repülõ óriásdisznó, pirotechnika, egy zuhanó Stuka — csak hogy párat említsek a látványosságokból.
Volt két “repülõ” spot is a színpad felett, gyakorlatilag bárhová tudták õket rámolni a levegõben. A leglátványosabb az volt, amikor helikoptert játszottak Happiest Days of our Lives elején.
A mondanivaló amúgy a régi, de aktualizálták a jelenleg is zajló háború(k)ra — érdekes (és szomorú) hogy nem változott — vagy legalábbis nem jó irányba — a világ ezalatt a 30 év alatt…

Another brick in the Wall (part2)

Az Another brick in the Wall (part2) alatt egy helyi iskolai kórus vonult be táncikálni és elkergetni a felfújható tanárt (“We don't need no education”). Kicsit ellentmondásos módon a színpad elött pont a tanaruk mutogatta mit is kell csinálni. Ez persze nem akadályozta meg õket abban, hogy még véletlenül se találják el a ritmust. ;-)

Szünet, itt látszik a felépült fal

Az elsõ felvonás végére felépül a fal, és második világháborús valamint egészen friss háborús áldozatok képét vetítik rá a szünet alatt.

Az alapvetõen kartonból épült falnak azért van egy kis szilárd része is, a Nobody Home szállodai szobája ebben van elrejtve. A második félidõ eleje “one-man show”, de aztán felcsúszik a Fal elötti zenekari árokból a zenekar is.

És a kedvencem, a bazi nagy távirányítású repülõ disznó a Run Like Hell alatt riogatta a nézõket.

Egy cikk a torontói premierrõl, valamint egy rövid képgaléria a wikin.