Képek csak úgy…

A müezzin hajnali imára hívó éneke mellett már harangszót is hallottunk.

Reggelire a szokásos pita – lekvár – olvasztott sajt – vaj – rántotta – instant kávé / tea varázskeveréket kaptuk, majd elindultunk megnézni egy-két ammani nevezetességet.

Taxiháton felvágtattunk a citadellába [borravalóstul volt 1 JD (~1€)! A finn (5,10€), de akár a magyar (1,5€) taxi alapdíjból kétszer körbe lehet furikázni Ammant!], majd kb. másfél órányi nézelõdés után leballagtunk az amfiteátrumhoz. Ott is nézelõdtünk egy fél órát, majd taxival és visszamentünk a szállodánkhoz, ahol a járgányunkat hagytuk.

Kitöltöttük az utolsó fél órát is az ammani közlekedéssel járó élvezetbõl [mostmár mi is rendeltetésszerûen használtuk a dudát], majd miután visszadtuk a járgányt átültünk egy taxiba és lementünk a Jordánhoz a King Hussein / Allenby híd átkelõhöz.

Azt hittük, hogy nagyon olcsóért fogunk átmenni Izraelbe, mert a taxi árát sikerült lealkudni 20 dínárra, de végül mégsem így lett, mert az átkelõ pénteken és szombaton csak reggel 7-tõl és déli 1-ig van nyitva [Vagy délig. De végülis mindegy, mert már kettõ is elmúlt addigra]. Így rövid tanakodás után, újabb 25 dínárért, elindultunk a 90 km-rel északabbra a Sheik Hussein hídhoz (a Jordan Valley átkelõhöz).

Lent a Jordán völgye végig zöld volt, de ahogy haladtunk észak felé a völgyet keletrõl szegélyezõ domboldalak is kizöldültek.

Az átkelés nem ment a legsimábban, mert a taxi amiben ültünk csak az elsõ útlevélellenõrzésig vihetett. Onnan a következõ 1-1.5 km-n kénytelenek voltunk további 1 dínárért igénybe venni a helyi taxis maffia szolgálatait a jordán oldali vámmentes boltig. Közben sikeresen átestünk a csomagátvilágításon. [Ahol a Holt tengeri sós kõ elõször fennakadt az egyenruhásokon. De elég gyorsan belátták, hogy a só nem korall, meg a világpiac amúgy is tele van "holt tengeri ásványokkal", úgyhogy élve kijutottunk Jordániából.]

A vámmentes furcsamód dollárelszámolású volt és nagyon drága, mint általában azok a szolgáltatások amelyeket a turisták szoktak igénybe venni Jordániában. Viszont a harmadliteres Amstelt már 0.75 dollárért mérték és nyíltan meg is lehetett inni a bolt elõtt.

A vámmentesben vettünk néhány üveg jordán bort és néhány doboz sört, majd arrébb ballagtunk megszerezni a jordán kilépési pecséteket, onnan pedig tovább kutyagoltunk a Jordán hídjához abban a reményben, hogy majd át fogunk sétálni Izraelbe. Ugyanúgy, mint ahogyan néhány napja átsétáltunk Izraelbõl Jordániába. A híd jordániai végénél üldögélõ rendõr azonban elmagyarázta, hogy itt csak busszal lehet átmenni Izraelbe, úgyhogy visszaballagtunk a vámmentes bolthoz és kb. fél óra várakozás után elindultunk busszal Izrael felé [ami újabb másfél dínár volt, és nem ment többet, mint 500 méter. Hiába, a helyi gazdaságot élénkíteni kell...]. A híd izraeli végénél a busz várakozott vagy egy negyed órát, majd végül letett minket az izraeli átkelõnél.

[Izraelbe belépni -- mint késöbb kiderült kilépni se -- nem egy leányálom. Elõször jön a faggatózás, ki fia borja vagy, mi a fészkes fenéért akarsz te a szent földre lépni, és -- nem utolsó sorban -- what's the connection between you. "Szerencsénkre" elöttünk egy orosz csoport volt, szépen hosszan, aprólékosan elbeszélgetett az elbeszélgetõ mindenkivel.
A csomagátvilágítás következett, a berendezésre ki volt írva, hogy "ha egy mód van rá, ne mássz fel a szalagra". Furcsa látogatóik lehetnek, hogy ez már tömegesen elõfordult (nyilván nem írnák ki, ha nem lett volna rá precedens :) ). Matusz vetõdött elsõnek: Tiszta, mehet. Tamás következett, a kis hátizsákban talált valamit a szigorú spiné. Útlevél el, lebassza a földre a zsákot, rá az útlevelet, és simán visszaül a többi csomagot vizslatni a röntgen szemeivel... :-o
Kiderült, hogy majd jön egy Józsi és õ már egy kvalifikált szakember, a kesztyûs kezével messzirõl kiszagolja a csúnyaságokat ("open it and step back..."). Közben Matusz már az útlevélellenõrzésnél próbálkozik. Igen ám, de a hátizsákos turista mindenhol gyanús, pláne, ha hotel-foglalása sincs. Akkor legalább mutassa a repülõjegyét! Azon most ne akadjunk fel, hogy manapság már nincs repülõjegy(!) -- minden e-ticket alapú ugyebár -- a felkészült utazó igenis nyomtassa ki a foglalást (megsemmisítve így az "e-" részét a dolognak). Mi persze gondoltunk erre a hülyeségre, és el is tároltuk alaposan a papír alapú e-jegyet. Igen ám, de pont azt a hátizsákot kutatta bõszen a mi Józsink, amiben a "jegyek" lapultak. ;) Matusz holtvágányra került, addig nem kaphatta vissza az útlevelét, amíg az én zsákom nem teljesítette a vizsgát...]
Végül úgy egy óra várakozás, csomagvizsgálat és útlevélkezelés után már Izraelben is voltunk. Szóval minden összeadva úgy 2 és fél órát tartott, ameddig Jordániából Izraelbe értünk.

Rövidel érkezésünk után megegyeztünk egy Tibivel (akirõl késõbb kiderült, hogy a helyi maffia embere lehet, mert az átkelõn kívül várakozó taxisok elõl halássza el a klienseket még a határ területén belül), aki 200 sékelért elvitte Ralloút és Tamást Bet she’an-ba, majd Matuszt tovább Afulába.

Bet sha’an-ból Ralloú és Tamás Jeruzsálembe utazott tovább, Matusz pedig Haifára, majd Nesherbe az osztálytársához.

[Szombat lévén semmi nem volt nyitva, a buszok sem közlekedtek. Bár a Tibi azt mondta, hogy ebbõl a megállóból indul egy busz Jeruzsálembe, pontban 7-kor, ezt semmi külsõ információs forrás nem tudta alátámasztani. A megállóban nem volt menetrend, a szomszéd (helyi)buszok meg másik társasághoz tartoztak, fingjuk nem volt a távolságiakról. Türelmesen rágcsáltuk hát a korábban a vámmentesbõl beszerzett csipszet, közben Ralloú kinézett egy szimpatikus szállást Jeruzsálemben, és le is foglaltuk. Tamás az Egged busztársaság weboldalát bûvölte a mobilon -- hátha kiderül a menetrend --, de az az oldal már annyira webkettes, hogy semelyik brózer nem bírkózott meg vele (standard, Skyfire és Opera volt terítéken)...
Aztán hét elött 5 perccel elkezdtek szállingózni a helyi erõk, majd pontban megérkezett nem egy, hanem rögtön két busz is! Na ezek aztán felváltva álltak meg a megállókban közben meg padlóig nyomták a gázt (biztos ezt is a Toyota szállította). Egy körülöttünk ülõ család nyilván nem elõször utazott ezen a vonalon. Felszálláskor érdeklõdve tekingettünk a halomnyi reklámzacskóra, amit a gyerekek köré csoportosítottak. Aztán csikorgó kerekekkel keresztülvágtattunk egy féltucat körforgalmon. A gyerkõcök már fehéredtek, és még el se hagytuk a várost... Szó se róla, idõben Jeruzsálembe értünk.

Itt a helyi taxismaffiával kerültünk összetûzésbe. Dél-Jordániában kopasztják ugyan a turistát, de azt legalább "stílusosan" csinálják. Ha rajtakapod, vagy alkudozol, az teljesen rendben van, megállapodtok valahol "kölcsönösen elõnyös" pozícióban. Ammanban meg pofátlanul olcsó a taxaméter és gyakorlatilag kérés nélkül bekapcsolják, nincs vagy elég alacsony a "mutyihányados".
Itt Jeruzsálemben, a taxis az általa mondott árból nem enged, és még õ van vérig sértve, hogy akkor a taxamétert preferáljuk inkább... Fõbe kéne lõni az ilyet. Végül a célhoz viszonylag közel rakott ki, de ez szerintem csak a vak szerencsének volt köszönhetõ...

A szálló egy sétálóutcás környék közepén volt, elég jó, bár nem kifejezetten csendes. Az elsõ éjszaka kicsit hektikus lett, legyen annyi elég, hogy a második szoba már tökéletes volt, a hotelmanagerrel meg többé-kevésbé összehaverkodtunk.]