Képek csak úgy…

Vasárnap átruccantunk Tallinnba, megmutatni Suzinak az ‘óvárost’. Mivel ilyenkor õsszel a Finn-öböl enyhén dobálós lehet a gyorshajókkal, szokás szerint nagyhajóval mentünk. Ezek a 10 emeletes házak nem nagyon szoktak törõdni a hullámzással, legfeljebb kicsit ringatnak. Picit megszeppentünk beszállás után, amikor megláttuk a kikészített “hányózacskókat” — ilyet nagyhajón nem nagyon láttunk még. Igenám, de kifogtuk az “évszázad szélviharát“, legalább 45-60km/h-ás szellõvel (ez a reptéri meteo-adat, olyan 30 km-re a tengerparttól “bent” a szárazföldön. A nyílt víz ennél azért szelesebb volt).
Fent ültünk a 9. emeleten, és jónéhány fröccsenés felcsapott egészen odáig. Állítólag az volt a “szerencsénk”, hogy a szél nem kelet-nyugati volt, mert ilyen oldalhullámzás mellett ezeket az úszó házakat sem engedték volna közlekedni, de így, hogy elölrõl (dél, dél-kelet) kapta a vizet, “simán” leküzdötte a bukkanókat.
A mellékelt kép már a visszaúton készült, akkor már csak laza 30 km/h-ás fuvallat uralkodott az öbölben, így körbe tudtam billegni a hajón. Ez a hajó boltja (leánykori — pre-EU — nevén: tax-free), az áruk, amik normálisan a szabad polcokon csilingelnek, most erõsen oda voltak rögzítve. Na, szóval egy élmény volt :-D

Ahogy azt korábban már hangoztattam, a “régi” jó kis épületekbõl [az igazán régi, ablaktalan lepukkant épületszárny persze maradt, csak a modern, csupa üveg épületektõl váltunk meg] kipateroltak minket az NSN térigénye miatt, és vadonatúj épület(ek)be települtünk; bár maradtunk a Karaportti campusban.
Elöljáróban annyit, hogy a helyet a “Workplace Resources” tudós munkatársai tervez(tett)ék meg rendkívûl korszerûen és tudományosan, csupán a hely leendõ használóit (illetve azok igényeit) felejtették el megkérdezni elötte…

Az új helyrõl készítettem egy gyors fotósorozatot még beköltözés elött, “csak úgy” ;-) Hátha véletlenül egy “lakberendezõ” szakmunkás ötleteket merít belõle ;-( Ez a minapi HVG-t olvasva sajnos kicsit nagyobb kontraszt, mint gondoltam: “amit a profi ingatlanosok nem tudnak. Ok nem értik, egy kutatás-fejlesztéssel foglalkozó cég esetében a munkakörnyezet minimum egyenrangú motivációs tényezo a versenyképes fizetéssel, a kihívást jelento feladatokkal, a kreatív kollégákkal, a minoségi melót honoráló fonökökkel.”

Nagyjából kétféle munkahely létezik az épületben. Az ablakok melletti sorban van az ún. “flexi-space”. Itt lehet elvileg nap, mint nap dolgozni. Reggel beállítgatod a széket, asztalt (modern ám: gombnyomásra motor emeli), monitort; kipakolod a kis szekrénykédbõl a bögrédet, fülhallgatót, laptopot, papírhalmot. Este aztán visszahányod a szekrénykébe, és másnap más helyen újra felépíted a szentélyedet. Ha csak nem vagy 110%-ban rokkant esetleg aszisztens, akkor nincs saját helyed: minden nap egy új kihívás ;-)

Az épület közepe az ún. “drop-in space”. Ezek a kis ívek munkára alkalmatlan kis kucorgóhelyek (bár szintén asztalállító elektronika zümmög bennük). Az ötlet az, hogy a mobil, folyamatosan mítingelõ managerek két fontos megbeszélés között itt gyorsan elintézhetnek egy e-mailt, kinyomtathatnak egy oldalt a napi sajtóból, vagy mittomén. Átmenetileg, egy-két órás használatra, arra jó. Csakhogy kevés az ilyen típusú ember, a szint [illetve az egész épület] nagyrésze viszont ilyen. Természetesen nincs annyi “flexi” hely, mint ahány nem-mobil dógozót a területre beosztottak, tehát lesznek olyanok, akik bizony ezeken a helyeken fognak 8 órát lehúzni. Aztán még nyolcat. Stb… A Workplace Resorurces tudósait ilyen helyen ültetném csak egy-két hétig, tuti sírva menekülnének….

Ha már a meetingroom szóba került. Természetesen, mint azt bármely “open-office”-ban dolgozó mókuska tudja, hogy telefonálni, beszélgetni illetlenség az asztaloknál, mert az igen zavaró bír lenni pár tíz méteren belül (= az egész emelet hallja, amikor bablevest kérsz vacsorára). Ezért ilyenkor az ember elvonul egy kis két-háromfõs zárt szobába, onnan intézi a telefonját, esetleg ott beszéli meg a project elkövetkezendõ öt percét. Ebbõl következõen az összes korábbi helyen temérdek ilyen apró szobácska volt.
Itt nem… Van két-három “telefonfülke”, ami egyetlen egy székkel van ellátva, így gyors, ad-hoc megbeszélésekre alkalmatlan (bár alapterületébe bõven beleférne további 1-2 szék):

Ezen kívül szintenként (~150 ember) kb. 3-4 nagy (8-16 fõs) mítingrúm található, melyek feltehetõen a nap 24 órájában “foglalt”-nak látszanak majd a “foglalási rendszerben”, de amúgy is csak 2-4 ember lesz egy-egy megbeszélésen (igen hatékony helykihasználás). Csúcstechnológia agyatlanul ismét: a zajos, elavult kivetítõket felváltotta a cool és modern plazma-képernyõ. Igenám, de amíg a kivetítõ a teljes falat bevetítette, és a túlsó sarokból is jól látható volt a lefelé ívelõ grafikon egy szélsz-mítingen, a képernyõk bizony nagyon kicsik ezekhez hatalmas szobákhoz. A legközelebbi székrõl még pont látszanak, de aztán…
Ez persze bizonyos szemponból elõny, hiszen a szoba fala üveg, mindenki belát, titkos, bizalmas anyagok megtárgyalása szóba se jöhet. A másik oldalról (a megbeszélésen résztvevõk felõl) meg a koncentrálást rendkívüli módon zavarja a kinti jövés-menés.

Természetesen a rekreációról se feledkeztek meg bölcs építtetõink. A végeláthatatlan flexi-asztalsort megtöri egy furcsa magastámlás színes kanapé. Funkcióját tekintve — a chil-out-on túl — ez lenne az ad-hoz megbeszélések helye, magas támlája biztosítja, hogy a szófoszlányok nem zavarják a 10 centire ülõ fleximunkásokat, és a 25 centire ülõ drop-in melósokat. Lótúrót, persze hogy kihallatszik, és nem kicsit lehet zavaró emellett dolgozni ;-(

Az épület végén legalább egy üvegfallal elválasztott pihenõ/megbeszélõ övezet. Akár jó ötlet is lehetne, kár, hogy a drop-in asztalok ebbe is belelógnak, zéró privacyt biztosítva mind a megbeszélõknek, mind az ott dolgozni szándékozónak…

Na, hát így néz ki a vadi új iroda. Gyönyörû, dizájnos, csak funkcionálisan alkalmatlan a feladatra.
Egy-két hét használat után jelentkezem majd, hol tart a “change management”, mexoktam-e valahogy avagy sem.

A hétvégén (mint az elõzõ bejegyzésbõl kiderült), villámlátogatásra ideiglenesen hazánkban állomásoztunk.
Nem ment zökkenõmentesen azonban a megérkezés. A repülõút azzal kezdõdött, hogy kicsit késve szállítottak be a gépbe. Mikor mindenki elhelyezkedett, a kapitány elnézést kért, megjelölve az okot: nem találták a gépet ezen az “irdatlan nagy” HKI reptéren: valaki rossz helyre parkolta ;) Eseménytelen repülés után néhány utolsó zötyögõs forduló után ereszkedünk Ferihegy betonja felé, már épp az utolsót egyenlíteném (“fülkidugítás” – tudományosul megnevezve), karnyújtásnyira a kifutó, amikor a hajtómûvek felbõgnek, a gép orra az égnek, és mi rálépünk az “újra dobhat” kockára…
Megvolt életem elsõ átstartolása. Jó, hát nem egy touchdown, még levegõben voltunk, de talán azért jobb így :)
(Arról most feledkezzünk el, hogy vajon a jobb oldali kifutón történõ átstartolás után miért balra kellett fordulnunk — keresztezve a másik kifutó légterét –, miközben a baloldali kifutó végén két gép is ott álldogált felszállásra készen?)
Valami lokális zivatart látott a meteomókus a radaron, ezért átmenetileg lezárták a repteret. Így hát elmentünk megnézni Gödöllõt, majd 20 perccel késöbb gond nélkül landoltunk a “kissé” nedves reptéren. (Késöbb a városban teljesen száraz aszfaltot találtunk — igencsak helyi vízömlés volt ott Vecsésen…)

Mint az több újság is megírta: Nem lesz kordon az Andrássyn.
Ja. Ott nem. Csak egy utcával beljebb… Eddig, ha le is zárták az Andrássyt, az ezzel párhuzamos utcákon még lehetett közlekedni — hiszen ezek azok, amelyek a Hõsök tere felé egyirányúak, a következõ kettõ szinten csak az Oktogon felé lehet közlekedni, legközelebb a Podmaniczky járható északi irányban. Most ügyesen ezt az irányt blokkolták a nagy “védelmi övezettel”. Ráadásul kettõ körül — amikor arra jártunk családot látogatni — már le volt zárva hermetikusan, miközben a menet csak négy körül indult az út másik végérõl, ide ötnél elöbb nem értek el…
Erõszak ellen, hermetikusan. Bravó.