Képek csak úgy…

A tamperei reptérre mentem felszedni Ryanair-ral érkezõ ismerõsöket. Ez egy kis vidéki reptér, mégis két terminálja van (és persze Ryanair “a másik”-ra érkezik). Viszont ahogy gurultam a két terminál között, a kerítés mellett egy böhöm nagy szürke dögöt pillantottam meg. Közelebbrõl megnézve a farkán “PÁPA” felirat és a Magyar Légierõ pirosfehérzöld vonalkái. :-o Tovább tanulmányozva kiderült, hogy õ a SAC-02-es, az egyik C-17-es a három Pápán állomásozó Globemaster III-ból. Hogy mik repdesnek errefelé?!
Elõször nem értettem, mit keres ez itt, hiszen Finnország nem NATO tag, de aztán kiderült, hogy a “Strategic Airlift Capability (SAC)” nem csak NATO tagok együttmûködése, hanem Finnország és Svédország is tagja a klubnak.

Pont egy héttel Eric Clapton után Santana is eljött közénk.
Amikor elõször hallottam a helyszínrõl, azt hittem, hogy valahol “vidéken” lesz a koncert, mert ilyen nevû stadion nincs is Helsinkiben. Merthogy legutóbb, amikor ezen a focipályán jártam az Olimpiai stadion mellett, még Finnair Stadionnak hívták. Ma éppen Sonera Stadion. Fejlövéssel kéne gyógyítani azt, aki kitalálta, hogy cégekrõl is el lehet nevezni ilyesmit, ráadásul párévente — a ‘marketing budget’ függvényében — átnevezni, had szívjon a nagyérdemû… No mindegy.

Szóval az építés nem volt túl bonyolult, attól eltekintve, hogy egyszercsak elkezdett esni az esõ… Santanának két csurig töltött kamionja érkezett, de ezen felül a hangrendszer (PA) helyi szállító volt. Minden analóg, a keverõpult is dögnehéz “világháborús” darab, amihez ráadásul még egy wing (még egy fél keverõpult) is kapcsolódott, mert a nagy pulton nem volt már elég csatorna ;-) A gitárerõsítõk egy vagyont érnek. Asszem három Dumble erõsítõ is volt a rackben (ilyenbõl összesen nincs 300 se a világon). Érdekes volt a beállás: a színpadon Carlos “helye” mellett jobbra két jó hangos kabinet állt (tetejükön egy Jézus kép). A gitártech bácsi néhány santanás futamott játszott és a kitartott hanggal mászkált közelebb-távolabb a kabinettõl, hogy pont a megfelelõ mennyiségû visszhangot/gerjedést és torzítást szedje össze a gitár. Amint megtalálta a poziciót, megjelölte a színpadot, hogy azt a számot pont itt kell játszani. Aztán ment tovább, egy másik jellegzetes akkorddal, és bejelölte a következõ szám pontos helyét. Érdekes, praktikus “trükk” az egyedi hangzás megfogásához.
A gitárerõsítõk mellett állt egy Leslie is az orgonához (az a kalapos ürge a fenti képen az orgonista), szintén egy analóg kütyü, ettõl vibrál az orgonahang.
És mindezeket a kütyüket csak egy vékony sátor védte a nyári “monszuntól”… A színpad oldalfala a sátor tetejénél (~2,5 méter magasan) ért véget, de ott tele volt gyûrõdéssel. Az esõ természetesen megtalálta ezeket a “zsebeket” és szép nagy víztasakokat gyûjtött. Amit persze illik kilöttyinteni mielött a nyomás átszakítaná a falat és váratlanul valami harmincezer dolláros cuccra zúdulna kétvödörnyi víz. Bár ilyenkor óvatosan, irányítva bökdöstük a zsebeket, de azért mégiscsak fél méterre csobogtattunk ezektõl az ‘ócsó’ kütyüktõl. Nem voltak nagyon boldogok a roadie-k, pláne, hogy ez volt a turné elsõ állomása, még egész Európa elöttük állt…
Végül nem lett semminek sem baja, a koncert elött az esõ is elállt, úgyhogy happy end ;-)

Carlos az egyik számban két gitárt is használt. Lásd fent: az egyik a nyakában lóg, egy másik pedig a kép jobb szélén egy állványon áll. Szépen odagitározta magát az állványos eszköz mögé, majd egy szempillantás alatt átfogott arra a gitárra, azzal folytatta egy kicsit, majd megint vissza a nyakában lógóra ;)

Élveztem a koncertet, Carlos nagyon nyitottan, közvetlenül, lazán zenélt nekünk egy jó 20 számos koncertet, néhány “beszélgetõs” résszel lazítva.

A koncert elött a VIP lelátó pálmafái kontrasztban az idõjárással…

Ja, majdnem el is felejtettem megemlíteni az elõzenekart! Erja Lyytinen és zenekara játszott egy bemelegítõ órácskát Santana elött. Egy kiváló blues-gitáros leányzó (és totál nincsenek még hozzászokva, hogy mások hurcibálják a szerszámaikat utánuk ;) )

Eric Clapton erre járt a nyár elején. Valami rövid fesztiválturné lehetett, mert a fény/hang/videó az helyi volt, a production csak valami másfél kamionnyi cuccal jött. Ennek megfelelõen a színpad eléggé letisztult, egyszerû, “skandináv design” volt. A legnagyobb show-elem a lámpák mögé akasztott függönydarabkák voltak…
Nem lett volna baj, végülis a zenéjéért jöttek a nézõk (amúgy teltház volt, azaz 12ezer nézõ), de a hang az bizony csapnivaló lett. ;-(
Az elõzenész Anssi Kela volt, aki egy szál akusztikus gitárral és egy herflivel állt ki a teltházas Aréna közönsége elé. Néhány jól ismert számot játszott, és a közönség is vevõ volt rá, szépen bemelegítette a népeket.
Aztán az átállás után Eric Clapton lépett a színpadra, és sajnos elkezdõdött a szenvedés. Olyan viszhangos volt a csarnok, hogy az már az én süket füleimet is hasogatta. Kipróbáltam a küzdõteret és az elsõ emeletet is (mire jó egy megfelelõ karkötõ :) ), hát, mindkettõ fájó volt. Végül a színpaddal szembeni “messzi végen” táboroztam le, ott legalább nem viszhangzott, viszont olyan messze volt a színpad, hogy alig lehetett látni valamit ;-(
A mûsor amúgy nem volt rossz, de semmi olyan, amirõl szuperlatívuszokat lehetne írni. Eric az elszórt “Thank you”-kon kívül nem beszélt a közönséghez, lejátszotta a koncertet, mint gép. Ugyan egy nagyon ügyes, “lassúkezû” gép, de azért mégiscsak hiányzott valami emberi, valami, amitõl egy koncertet nézni több, mint bedobni egy cédét a hifibe…

A finn vasút egyik jópofa fícsöre az autószállító vonat. Este felpakolod az autót, befekszel a hálókabinba, oszt reggel Lappföldön legurulsz a saját autóddal és hajtasz tovább legyeket és rénszarvasokat hajkurászni. Egyelõre az autófelhajtó a város közepén lévõ végállomáson van, de arrafelé most gõzerõvel építkeznek mindenféle modern kocka épületeket és gondolom erre a területre is megfájdult a foga valakinek. Ezért most a vasút is nagy építkezésbe kezdett egy állomással északabbra (Pasila/Böle), ahol egy új, hiperszuper autóterminált építenek. Ez kábé azzal jár, hogy felszedték az összes sínt a környéken, hogy újakat rakjanak le, itt-ott kicsit más nyomvonalon. Itt épp a szétszedés munkafázisa látszik. Ami érdekes, hogy sín ugyan már nincs, de a hajdanvolt pálya jelzõje még szorgalmasan mutatja a piros jelzést. Nehogy valami kóbor vonat (sínek híjján) belegyalogoljon a vogon flottába (nagy sárga munkagépek)?

Idén kivételesen nem valamelyik színpadon önkénteskedtem, hanem sofõrködtem a fesztiválnak. Egy takaros Opel kisbuszt vezettem a reptér-szálloda-backstage háromszögben. Szerencsére elég sok kisbusz volt (tehát kevés fuvar per fõ), így jutott bõven idõ a fesztiválon bóklászásra is. Érdekes volt betekinteni egy fesztivál logisztikájába, beszélgetni a zenészekkel — esetleg még némi információmorzsákkal is szolgálni nekik Helsinkirõl –, meg a fesztiváligazgatóval, hogy már alakul a jövõ évi fesztivál, pedig az idei még csak éppen elkezdõdött.

Az ukrán-észt Svatja Vetra együttest (fenti kép) mindenképpen meg akartam nézni magamnak, egyrészt mert jól hangzott a beharangozó — meg ezek az ex-szovjet kiszenekarok általában jól szólnak, egy amolyan speciális balkáni hangulata van a zenéjüknek –, másrészt meg a nevük nagyon hasonlított a lett kedvenceimre, a Prata Vetra együttesre. Nem kellett csalódni a megérzésben, tényleg érdekes, jó és lendületes zenét hoztak. Rendesen megtelt a sátor, és a közönség is visszakövetelte õket a blokkjuk végén.

Ahogy bóklásztam a fesztiválon, a nagyszínpadon furcsa hangszerekre figyeltem fel — mint például az a “térbeli” xylofon a kép bal oldalán, vagy az a fehér a baloldalon, ami valami citera és cimbalom közötti hibrid. Késöbb a vietnámi hölgyek, a Mat Troi Moi együttes is csatlakozott a hangszereikhez, és a távolkeleti (innen talán “kínai”-ként ismert) nyávogós tradicionális és valami modern tánczene egy furcsa keverékét adták elõ.

Úgy látszik az érdekesebb elõadók mindig a sátorban bukkannak fel, nem a nagyszínpadon. Teho Majamäkivel (balra) már találkoztam korábban különbözõ fesztiválokon (Ruisrock 2009, Provinssirock 2010), egy nagyon jó ritmushangszeres finn csávó. A gitáros pedig Andrew Ashimba, Tanzániából. Mint kiderült, Teho korábban élt egy ideig Tanzániában, és azóta itt-ott együtt zenélnek.

Volt azért a fesztiválon nem egészen odaillõ zene is.
Az egyik a finn Club for Five, egy cappella csapat. Szépen énekeltek, meg minden, de baromi lassú, altató elõadás volt. Senki meg sem moccant a nézõtéren — hacsak azért nem, hogy elsétáljon a kajás- és egyéb sátrak irányába. És ez nem a nézõk hibája volt, hülyeség volt ezt a csak szájjal dolgozó quintettet a nagyszínpadra rakni (illetve egyáltalán meghívni erre a fesztiválra)…
A másik viszont az amerikai (new york-i) Hazmat Modine:

Õk azért lógtak ki, mert mindenki más valami világzenét, etnót, folkot nyomott, de Hazmat Modine egy jó kis dögös blues-t. Viszont azt nagyon jól csinálták! Ahogy a mellékelt ábra mutatja, fiatalok és idõsebbek is elég jól ráhangoldódtak a zenéjükre ;)

A 2011-es hoki világbajnokságot Finnország nyerte, ráadásul a hõn szeretett svédeket verték meg sok-semmire (számokban kifejezve 1-6-ra). Azért a döntõt természetesen nem otthon az internetes közvetítésen követtem, hanem leruccantunk a sarki korcsmába benszülöttekkel nézni. Az elsõ gólt a svédek lõtték. Igazából az elsõ harmad alapján — ami 0-0-val végzõdött — a svédek tûntek egy hajszállal jobbnak. Ugyan támadtak a finnek rendesen, a svéd védelem betonból volt, a támadásaik viszont veszélyesebbek. A finnek nem nagyon (vagy nagyon nem) tudták kihasználni az emberelõnyeiket, pedig volt belõle pár. (Szerencsére a svédek is bénáztak a finn kétpecesekkel) Aztán a harmadikat csak sikerült kihasználni, ettõl lett a második harmad vége 1-1. A néphagyomány szerint a svéd elsõ gól jót jelent, mert amikor a finnek kezdték a gólgyártást, akkor mindig vesztettek. A néphagyomány nem hazudik, ezúttal a finnek hatot pakoltak be a svédek hálójába! Igazából 1-3-nál volt a fordulópont. Addig még hajtottak a svédek. Az egyik svéd kapus kiváló volt, a végén meg is kapta a legjobb kapus díját — bár ennek nem tudott felhõtlenül örülni. Érzésem szerint a 4. és az ötödik gól között nem telt el fél perc (57. és 58. perc), aztán a hatodik is betalált az utolsó percekben. Itt a meccs hivatalos eredménye.
A finnek teljesen magukon kívül voltak, szólt az Ihana Leijonat Ihanaa! (~”Faszák vagytok Oroszlánok!” — utalva a finn címerre) ezerrel.
Kíváncsi leszek a jövõ hét munkarendjére ;-)

UPDATE:
Svédország új meze a cumi hegyekben [eredetileg három korona]: {közben törölték a képet ;( }
http://a1.sphotos.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-snc6/231182_1992487502043_1539084944_2152668_1836259_n.jpg

UPDATE2:
Helsinki vasárnap éjjel (rögtön a meccs után): { valahol a videó közepén egy részeg finn a farkát lóbálta az autók között, ezért a videót törölték… }
“http://www.youtube.com/v/YA7ymzazBcU”

Hétfõn négykor érkezik haza a csapat, délután hattól a belvárosban indul a hivatalos ereszdelahajam.

Nakérem, egy újabb érdekes múmia zenekart lehet kipipálni (a Rolling Stonest például már láttuk) ;-) A RUSH-t, a kanadai progresszív rock bandát, 1968-ban alapították. Bár az elsõ lemezük csak 1973-ban jelent meg — as sem tegnap volt.
Ehhez képest most a Time Machine turnéjuk európai szakaszát kezdik meg itt Helsinkiben. A koncert elött, bevallom, csak a Trees és a Tom Sawyer címû számaikat ismertem, de ez elég volt ahhoz hogy a kíváncsiságomat felkeltsék. És tényleg érdemes volt eljönni ;)
A basszeros/énekes Geddy Lee egyedi, magas hangja valószínûleg erõsen közrejátszott a RUSH sikerében, és szép tõle, hogy még mindíg kijönnek belõle ezek a hangok.
Három órát zenéltek, ebben ugyan egy 15-20 perces szünet is benne van, de akkor is becsülendõ teljesítmény, pláne, ha a számaik bonyolultságát is beleszámítjuk.

Fõleg a dobostól, Neil Peart-tõl nem irigylem a szünetet. Ahogy lejjebb látható, teljesen körbeveszik a dobok, és nem díszlet, tényleg püföli minegyiket.

A színpad (szembõl) bal oldalán a gitáros, Alex Lifeson gyûrte a gitárokat és egyéb pengetõs hangszereket (talán lant volt?).

A bonyolult zenéhez bonyolult technika is jár. Olyan fénykölteményt álmodtak meg ehhez a tourhoz, hogy ihajcsuhaj. A színpad mögött a videófal mellett 3-3 Showgun vakítja többnyire a nézõket (szeretem ezeket, jó látványos, hogy a “hagyományos” reflektor-csóva körül LED sor van). A két szélen fent, LEDes lámpakoszorú adja a oldalsó “hangulatfényt”. A videófal felett két sornyi MAC2000 (és/vagy hasonló) lámpa táncol.
A színpad felett egy csillag alakú képzõdmény van marhasok fénnyel, ami a második félidõben átalakul egy nagy világító pókká (mondjuk). Már a szünet elött kiderül, hogy a fenti lámpák fel-le lifteztethetõek, így a színpadkép elég szabadon átrendezhetõ.
A videófal meg jól átgondoltan része volt az elõadásnak, nem egy egyszerû “kivetítõ”.
Na, szóval nagyon látványos egy show volt.

Európai kezdõállomásnak lenni kicsit frusztráló, mert a roadie-knak még halvány fogalmuk sincs, hogy mi merre, hogyan lehet hatékonyan össze- és szétszerelni, melyik kamionba mennyi fér (és egyáltalán melyik kamionba melyik cucc kerüljön — jellemzõ módon az elsõk között raktuk meg az “overflow” feliratút, ahova értelemszerûen a többibõl kimaradt ládákat és ketyeréket kellett volna rakni). Így aztán baromi sok volt az állás, amíg vagy arra vártunk, hogy leszedjék a plafonról a sok lámpát/hangfalat/díszletet, vagy arra, hogy tetriszezzenek a ládákkal. Vagy csak úgy, mert hisz’ mi más dolga lenne az embernek hajnali 1-kor.
Amúgy érdekes a logisztika. Egy B747-essel dobták át a cuccot Ámerikából…. Belgiumba. Ott szétszedték a “csomagot” és 10-15 jobbkormányos kamionba tették, és elkocsikáztak vele ide Helsinkibe. Vajon mi a rákért nem ide szállt le az a nagy madár? ;)

Az idei elsõ valamirevaló koncertre elég sokat kellett várni, de április 27-28-án megérkezett A Fal. A Pink Floyd 30 évvel ezelött turnézott egy kicsit ezzel az albummal, de csak 31 elõadást adtak és vagy 400ezer fontot buktak a dolgon. Az nem is volt igazán “turné” — mivel az építés, bontás és szállítás az akkori technikai korlátok miatt elég lassan ment, csak 4 helyen adták le azt a 31 koncertet.
Itt egy érdekes (sajnos nem teljes) dokumentumfilm az 1980-as show építésérõl, valamint a koncert-beszámoló (PDF) ugyancsak nem kevés háttérinfóval.

Mostanra viszont a technológia sokat fejlõdött. Az egész cucc belefér kábé 21-25 kamionba (a vélemények megoszlanak, hogy mennyi is volt), 8-10 óra alatt felépíthetõ, 3 óra alatt elrámolható. Így tavaly Roger Waters (immár egyedül, 67 évesen) elindult elõször Észak-Amerikában, most meg Európában egy több, mint száz elõadásos turnéra. Magyarországra is elérnek majd június 22-én.
Van egy érdekes cikk a Total Production International magazinban a mostani A Fal megtervezésérõl és a show backstage mindennapjairól (a 28. oldalon kezdõdik).
Itt Helsinkiben mindkét koncert nagyon teltházas volt, ez kábé 13ezer embert jelent elõadásonként.

Sáskaasszony a Don't Leave Me Now-ból

Az elõadás — nem igazán rock-koncert, bár a zene élõ, az “csak” kíséri az ütõs vizuált — állandó jelzõje a “monumentális” lehetne. A fal — miután felépül az elsõ felvonás végére — több, mint 10 méter magas, és teljesen elzárja az Arénát keresztben, még a lelátókra is felmászik.
Lenyûgözõ grafika, 8,5ezer pixel széles kép precízen a téglákra állítva a 23 projectorból, felhújható gigantikus bábok, egy héliummal töltött távirányítású repülõ óriásdisznó, pirotechnika, egy zuhanó Stuka — csak hogy párat említsek a látványosságokból.
Volt két “repülõ” spot is a színpad felett, gyakorlatilag bárhová tudták õket rámolni a levegõben. A leglátványosabb az volt, amikor helikoptert játszottak Happiest Days of our Lives elején.
A mondanivaló amúgy a régi, de aktualizálták a jelenleg is zajló háború(k)ra — érdekes (és szomorú) hogy nem változott — vagy legalábbis nem jó irányba — a világ ezalatt a 30 év alatt…

Another brick in the Wall (part2)

Az Another brick in the Wall (part2) alatt egy helyi iskolai kórus vonult be táncikálni és elkergetni a felfújható tanárt (“We don't need no education”). Kicsit ellentmondásos módon a színpad elött pont a tanaruk mutogatta mit is kell csinálni. Ez persze nem akadályozta meg õket abban, hogy még véletlenül se találják el a ritmust. ;-)

Szünet, itt látszik a felépült fal

Az elsõ felvonás végére felépül a fal, és második világháborús valamint egészen friss háborús áldozatok képét vetítik rá a szünet alatt.

Az alapvetõen kartonból épült falnak azért van egy kis szilárd része is, a Nobody Home szállodai szobája ebben van elrejtve. A második félidõ eleje “one-man show”, de aztán felcsúszik a Fal elötti zenekari árokból a zenekar is.

És a kedvencem, a bazi nagy távirányítású repülõ disznó a Run Like Hell alatt riogatta a nézõket.

Egy cikk a torontói premierrõl, valamint egy rövid képgaléria a wikin.

Ma reggel megérkezett SzentPétervárról a Fal csapata Roger Watersszel az élen, hogy két (pótszékes) teltházas elõadást nyomjanak Helsinkiben.
Amikor a helyszínre érkeztem, egy kisebb csapat már egy órája hordta be a motorokat, de az igazi építkezés csak 6 óra körül kezdõdött, és el is tartott délután 1-ig. Az alábbi “gyorsított felvétel” 06:00-13:30 között 5 perces képekkel készült:

A koncertrõl bõvebben a következõ bejegyzésben.

Mint múltkor már röviden említettem, február végét a Zöldfoki szigeteken (Cape Verde, Kabu Verdi) töltöttük. Most végre elkészült a beszámoló is róla: >> itt lehet olvasgatni és nézelõdni << a Santiago szigetén történtekrõl.