Ma ellátogattam a 10 éves Zöldpardonba ebédelni egyet, ahol “ifjúságunk hajnalán” sûrûn elõfordultunk.
Azért lett ez zöldpardon, mert kint volt a zöldben. Gyékényen vagy anélkül heverni a fûben, ilyesmi. Amint látszik, mostanában már csak egy steril “parkettás” telep. Kár érte ;-(
Az elsõ szezon a Outta Spaces lapjain játszódik, a második szezon az valószínûleg itt íródik majd le, de most a harmadik szezonnal kezdem, mert “rövidebb” :-)
A Történet tárgya: Útlevél. Hazánkfia idegenbe szakadt, de az idõ telik és a papír lassacskán avul. Még szerencsére érvényes, tehát tanulván az elõzõ sorozatokból, az alapvetõ hibát nem követtem el. Két út választható az egyszeri ember számára:
a) befárad a követségre (illetve a konzuli irodába), ahol készségesen fogadják minden harmadik holdfogyadkozást követõ napéjegyenlõség utáni hatodik péntek hajnali 3:00 és 3:02 között és bead itt egy útlevélkérelmet, aminek a díja hivatalosan nem tudható… (“A befizetendo illetékek és díjak pontos összegének megállapítása csak a kérelem benyújtásakor lehetséges.” valamint “Az illetékekrol és a konzuli díjakról a „Konzuli díjtáblázat” menüpont alatt” — mondanom se kell, nincs ilyen menüpont.) Ezután az ember vár egy szintén ismeretlen hosszúságút, melyet nagyjából 2-4 hónapra saccolnak az értõk, melynek végén szintén ügyfélfogadási idõben (lásd fent) át lehet venni a kész végterméket.
b) Éppen otthon tartózkodva megpróbálja ugyanúgy elintézni, mint a többi 10millió ügyfél.
Így ránézésre a b) tûnt szimpatikus(abb)nak (10 millió állampolgár nem tévedhet), belevágtam. Március.
Elõjáték: “Anyakönyvileg” két keresztnevem van, de csak az elsõt használom. Ezt a régi személyiben szépen aláhúzással jelölték, mindenki boldog volt, mindenki értette. A régi személyi alapján (amit az anyakönyv alapján állítottak ki) kaptam a kevésbé régi személyimet (még ez is lapozós), de eddigre az aláhúzós módszer kikopott a közigazgatásból. Biztos költségcsökkentés volt — elvégre a speciális tintával spórolni kell. Közben útlevelem is lett, amit nyilván a személyi megtekintése mellett adtak ki, és nyilván értették az aláhúzást, tehát csak az elsõ keresztnevem volt benne. Az aktuális személyim hatálya alatt legalább négy útlevelem volt, mind ugyanarra az egy keresztneves névre.
Elsõ felvonás: Útlevelet az okmányirodákban vagy a központi izében (Visegrádi út) lehet intézni. Titkon reméltem, hogy egy olyan hibrid verziót tudunk játszani, hogy itt beadom, szépen elkészítik (~2 hét), majd a diplomáciai futár kihozza Helsingforsba és itt jól átveszem. Tudom, naív vagyok, de miután olyan létezik, hogy a központban beadod, elkészítik majd az ország bármely okmányirodájába elküldik, hogy helyben átvehesd, akkor az a pár Nagykövetség akár szélsõségesen távoli okmányirodának is minõsülhetne. De nem. Határ neked nincs, csak az útlevelednek. De ezt ekkor még nem tudtam. A Hazádnak rendületlenül S02Exx forgatása során éppen egy helyi okmányirodába csöppentem, ahol inkább a központi ügyintézést javasolták az elöbb vázolt bonyolult ügyben.
Húsvét elötti pénteken el is ballagtam a Visegrádi útra reggel, ahol kicsivel hajnali kilenc után már csak a “Ön nem nyert! Fáradjon vissza jövõre.” típusú sorszámot nyomta a gép… Hmm… Egy kapuval arrébb “ide csak idõpont foglalással lehet belépni” feliratú ajtó, hát persze hogy beléptem. Kiderült, hogy ott helyben is lehet idõpontot foglalni (hehe) és hát sajnos aznap már nincs, de kedden szívesen látnak. Wow. Valamint, hogy a Lurdy házban van egy kirendeltségük, ami a távközlés csodáiról mit sem tudva nem redelkezik publikusan elérhetõ telefonszámmal, csak személyes a helyfoglalás reggel — aznap délutánra (mert az embernek annyi szabadideje van munkanapokon.) No, amúgyis majdnem útbaesik, egy kis kitérõt megér, hogy esetleg ne kelljen a keddet is elbürokratáznom. Na itt b(beep)tam el.
Második felvonás, bonyodalom: Lurdy ház. Iroda megtalál. Az összes létezõ ablakfelülete fénymásolt papírlapokkal van teleragaszgatva. “Nincs mobiltelefonálás”, “Csak egy ügyfél jöhet be”, “Tilos az Á”, jogszabályok, nyitvatartások, mittoménmik. Váróhelyiség üres, a padok az áruház folyosójára vannak áutszorszolva. Itt már gyanús volt a hely… Sorrakerülök, mondom, hogy útlevél, mondja hogy személyi (mivel régi, nem kell lakcímkártya). Aszongya nem jó ez így, a “gépben” nincs benne az útlevélhez a második keresztnevem. Há’ mer az úgy jó, kezicsókolom, az összesben úgy volt! De nem, neki kell az anyakönyvi kivonat(!), hogy megmódosítsa. De egyrészt jó az úgy, nem kell módosítani — mondom én — másrészt pedig itt az összes igazolványom, mind érvényes, miért kéne még más papír is? (arról nem is beszélve, hogy honnan akasztok le neki egy olyat most hirtelen. Természetesen az 1500 km-nyire lapul valami fiók mélyén). Picsa hajthatatlan, nekem robban a fejem, inkább eljövök mielött lelõnének…
Arra jó volt az eset, hogy felnyitotta a szememet, ez itt még Magyarország. Kedd délutánra szól a központi behívó, addig ki kell találni valamit, mert ebbõl így nem lesz útlevél…
Szünet: ismét egy nehéz szóhoz érkeztünk, két út áll elöttünk: a) szerezni egy anyakönyvi kivonatot — és innentõl minden bizonnyal három névvel szólítanak hivatalosan mindenütt vagy b) eldugni a személyit. Ehhez viszont kell egy lakcímkártya (illetve személyi számos kártya, mert abban nem az a buli, hogy rajta a lakcímed, hanem az, hogy a személyi számod ott van ismét!), hiszen az útlevél+lakcímkártya pont olyan jó azonosításra, mint a (régi)személyi önmagában. Vajon mi alapján állítanak ilyet ki? Ha a személyi alapján, megintcsak ott a névprobléma, és megintcsak szükség lesz az anyakönyvi kivonatra…
Ismét naívan azt gondoltam, hogy a sok ocsmányhivatal össze van kötve mindennel, és miután az egyik pont útbaesik munkába menet, kérek ott egy ilyen kártyát, lesz ami lesz.
Tévedés! Csak abban a kerületi irodában lehet ilyet kapni, ahol az emberfia címe van… Miután a feltevés amúgy az volt, hogy ezt a kártyát úgyis elb.szák (Murphy), inkább egyenesen az anyaköny felé vettem az irányt. (amit persze csak ott adnak ki, ahol az ember született: ismét egy másik kerület — szerencsére legalább még mindig Pesten és nem Nagykanizsán. Informatika rulez.) Hétfõ húsvét, tehát most keddet írunk.
Harmadik felvonás: Szül. akvi. kiv. Ez nem okmányhivatali dolog (ami minden nap reggeltõl délutánig nyitva), hanem anyakönyvi irodai. Itt viszont félfogadás: H, Sze, P délelött… A húsvét miatt ez a kedd hiába “virtuális hétfõ” avagy a “hét elsõ munkanapja”, õk zárva. Szerdán már repülök… Nem adom fel, telefon. Központos készséges, kapcsolja õket, sõt meg is mondja, hogy a 49 és 50-es mellék a nyerõ. ||: Csöng. Csöng. :|| Senki semmit. Sokadik hívás után az egyikre elindítanak egy faxot, legalább válaszoljon az. Köszi. De mi van, ha “belülrõl” keresnék õket? Csak van más mellékük is… Hívom a 48-at, gépjármûnyilvántartó. Nem nyert. Hívom az 51-et, elsõ csöngetésre felveszi a hölgy: “anyakönyvi iroda”. Hoppá. Elsírom a bánatomat, mondja készségesen, hogy a kolleganõje a 49-esen majd segít. Aha, biztos :-) Végül megállapodunk abban, hogy nekem most nem tud segíteni, mert a “gépek nem mûködnek”, reméli csak, hogy az ügyfélfogadásra rendbejönnek majd. De ha mégis ragaszkodnának a Központi izében az anyakönyvihez, hívja csak fel õt az ottani kolleganõ, majd megpróbál segíteni telefonon (vajon gép nélkül hogyan? vagy lehet, hogy mégsincs semmi baja a “renccernek”? :) ). Zsákutca, nincs kivonat…
Negyedik felvonás: nincs mit tenni, lakcímkártya (egy újabb kerület, a változatosság gyönyörködtett). Megtalálom, öregbácsi utamat állja, van-e idõpontom. Mondom: nincs, mondja: akkor hátraarc… Aztán mégiscsak megnyomódik a sorszámgenerátor, és hip-hop tíz percel késöbb ott ülök az ocsmányhivatali bácsi elött. Mi kell, lakcímkártya? Hogy is hívják? Tessék itt van. Ja, ez az elsõ? Akkor ingyé van, használja egészséggel. =:-o Ennyi?! Ennyi.
Wow, irány a Visegrádi út, adom az útlevelem meg a még meleg lakcímkártyámat, nem kérnek személyit, lefényképeznek, aláiratnak istenáldja. Egy-két hét múlva kész, de egy évig ôrzik aztán (ezen a ponton derült ki a fent már említett részlet, miszerint csak országon belüli okmányirodába hajlandóak kiküldeni az elkészült terméket.) Sebaj, nyáron pont jó lesz az ;-)
Nyár: Beballagok ismét a Visegrádi útra, a kapuban jut eszembe, hogy nincs nálam semmi irat a lecserélendõ útlevélen kívül. Az ember eltunyul ha nincs kitéve rendszeresen bürokráciának… Ezek itt most felnégyelnek — gondolja Stirlitz. És/vagy ebédszünet lesz. Benyitok, sorszám, 1 várakozó. Szólít, leülök, mondom, adom. “Nincs-e véletlenül itt az az A4-es papír, amit a kérelem beadásakor adtak Önnek?” Hmm. Kezdõdik.. — gondolom ismét. Sajnos nincs — mondom. “Á, nem baj” :-o Itt írja alá, viszlát!
Happy end, van egy rusnya burgundivörös útlevelem, de legalább rá van írva, hogy “Európai Unió”.
Ha mást nem, azt elértem ezzel, hogy az orosz-finn határon szolgáló fiatal finn határôr nem csodálkozik el többé, hogy mi is az a “Magyar Köztársaság” és miért is nem kell nekem vízum az õ drága országába…
Történt az úgy, hogy kényszert éreztem egy kis hétvégi Balatonozásra. Elvira néni (a.k.a Máv-start) meglepett azzal, hogy neten, hitelkártyával is lehet vonatjegyet venni. Vaó, fejlõdünk, mondom, és meg is vettem legott, on-lány. (Hogy mondjuk miért nem lehet otthon kinyomtatni valami vonalkódos baszt, amit a már amúgyis elektromos dobozzal ellátott kaller egy lézervonással ellenõrizhetne, most tekintsünk el. Legalább valami elindult.) Boldogan megyek a Délibe a tízjegyû kódommal kinyomtatni a jegyet.
Mûködött, fél perc alatt a kezemben volt a papírdarab. Senki, se elöttem, se utánam nem volt a gép(ek) közelében.
Mivel idõm még volt, mint a (magyar)tenger, körbenéztem, mi változott a pályaudvaron (régebben itt törzsutas voltam). A pénztárterem ugyanolyan, a sok bamba utas szép hosszú sorokban várakozik a jegyére.
No de mit látok a pénztárak elött? Ezt:
Két árva jegyautomatát, ami kápét (kereket is, hosszút is) és kártyát is elfogad. SENKI nem volt a közelükben, pedig a (feltehetõen) legnépszerûbb állomások ki vannak emelve külön gombra, még csak kódokat sem kellene pötyögni. A bamba nép meg csak áll sorban :-o
Késöbb láttam két lányzót, akik rávetették magukat, megetették az automatával a papírpénzüket (ez a rész tartott a legtovább az egész mûveletben) és boldogan távoztak a jeggyel. A többiek miért nem?
Mindenesetre, mondhat bárki bármit, a MÁV(-start) innen nézve igyekszik fejlõdni, remélem folytatják. Például nemzetközi jegyet, na azt nem lehet se online, se automatából vásárolni (még?). Azért bizony órákat kell sorbanállni a Keleti “szépen” aládúcolt “Nemzetközi Jegypénztár” feliratú szobácskájában. Pedig pont ott lenne értelme, és az emberfia mondjuk már Finnországból megvehetné a Budapest-Velence hálókocsijegyét…
A fejlõdés elindult, csak folytatni is kéne.
Gasztroblog :)
Nem olyan rég értekeztem a finnországi punszi-rulláról. Pesten se kell félteni a boltosokat, itthon párizsi csöcsöket árulnak a közértben…
A Nemzetközi Párnacsata nap pesti szekciója a Gödörben és környékén tartotta idei ülését. Gigantikus ember, de fõleg tolltömeg még egy-másfél órával a kezdés után is. Volt mindenki. A bakancsos kopaszoktól az elszállt alternatív csincsókon át meglett embörzökökig mindenki. Kispárna, nagypárna, szívecske, napocska, mittoménmi (dunyhát nem láttam, de a toll mennyisége elég lett volna pár darab megtöltéséhez).
Pár kép a flickr-en (mert most lusta voltam ide-galériázni egyet…)
Tájkép csata után:
Tilla Tilla ( :) ) elsõ rendezése ez az abszurd vígjátéknak nevezett Pánik címû film, amely nem mellesleg a Filmszemlén begyüjtött két díjat is. Tegnap a mozimûsorban szembejött velem egy sor: a vetítés után beszélgetés az alkotókkal. Ha jól értettem aztán a Toldiban, ez valamiféle klub esemény volt, szóval ilyesmi elõfordul itt rendszeresen — érdemes lesz figyelni.
No mindenesetre Tilla annyit beszél, hogy ihaj, szegény Gubík Ági (a fõszereplõ) akkor se nagyon jutott szóhoz, amikor õt kérdezték :)
Hmm. Amikor karácsonykor hazareppentünk, a repülõgépbõl kiszállva egymásra néztünk: mi ez a büdös, felgyújtottak valamit? De, mint kiderült, semmi különös, az csak a Pesti Átlagos Levegõ volt. Késöbb kitisztult egy kis szellõ hatására, de most úgy nézem odahaza megint neki lehet dõlni a légnek, olyan sûrû… ;-(
Ma reggelre vastag jégpáncélba burkolódzott minden, egy darab gigantikus jégpálya volt a környék (egyes jelentések szerint az ország). Ez sajnos meghiúsította a balatoni kiruccanásunkat, pedig szívesen megnéztem volna télen. (Bármily meglepõ, tengeren már sétáltam többször is, de a Balatonon még sosem…) Várhatott volna ez még vagy két napot, addigra már elreppentünk volna az idõközben szintén lehült Finnországa.
