Képek csak úgy…

Valahol a SztPéter templom környékén parkolt ez a ló az autók között.
Ha valaki kíváncsi, hogy hol is van a fent említett templom, a Rigai virtuális kirándulás segítségével megtalálhatja :-)

Rigában töltöttük a következõ két napot. Ebbõl nagyjából egyet (kis megszakításokkal) a piacon. Szép nagy piac, külön Nagycsarnoknyi hangárok a különféle mûfajoknak (zõccség, hús, tej, hal), ezt kiegészíti még a környezõ szabadtéri stand-szekció, szóval volt mibõl válogatni. Azért jutott idõ városnézésre is. Az elsõ képen Roland látható a Városház téren. A kardja hegye volt (vagy tán még mindig) a nullkilométerkõ. Innen mér(t/n)ek minden távolságot Lettországban. Nem messze tõle látható egy emlékplakett a földön, ami az elsõ télünnepi fenyõfa helyét hivatott megörökíteni. A legenda szering 1510-ben történt elõször, hogy az örökzölddel örömködtek az emberek — akkor még az új évet ünnepelve.
Praktikus infók: a Hotel Best-ben találtunk szobát magunknak, ami, hát, nem volt éppen a nevéhez hû. Bár vadi új az épület, egy csomó kényelmetlenség, recsegõ padló, igénytelen álmennyezet és ex-szovjet személyzet rontotta a kedvünket. Mivel a belvárostól kicsit távolabb található (szerencsére közvetlen troli kapcsolattal a Városháztérrel), megnézhettük Riga kevésbe kipucolt részeit is. Bizony van még mit munkálkodni itt is. A letteknél nagyjából 30 százaléknyi orosz él (messze a legtöbb a balti országok között). A mintegy félmillió “nem állampolgár” lakossal (a 2.3 millióból) alighanem elég konfliktussal, sérelmekkel teli lehet errefelé az élet…

Ezt a nagyon ötletes megoldást láttam az örökös problémára (miszerint merre is nyílik az a fránya ajtó?) a tallini City Hotel Portusban. Nem próbálják ráírni az ajtóra, hogy “Tolni”, amit jó eséllyel senki külföldi meg nem ért (belföldi meg minek fordulna elõ a szállóban) :-)

Mikuláskor szokás szerint nem maradtunk Finnországban, áthajóztunk a baltiakhoz. Éjjel érkeztünk Tallinba, de miután elfoglaltuk a szobánkat a kikötõ melletti szállodában, még bementünk a belvárosba lófrálni egyet. A fõtéren ott találtuk a karácsonyi vásár helyét, ami így bezárva és elhagyatva is hangulatos volt (kis fabódék, fenyõillat).

Az utolsó napok igazán lucullusira sikeredtek. Tegnap az elsõ vacsora egy pekingi kacsa volt, amit James-szel és Claudiával fogyasztottam el — mint utólag kiderült talán az egyik legjobb helyen. A Wangfujing közepe táján egy kis utcában van valami neves étterem (Quanjude), aminek messzeföldön híres kacsája van. Kaptam sorszámot is, hogy az étterem 1864-es nyitása óta a mi asztalunkon éppen hanyadik szárnyas foglalt helyet, de nehezen tudom kiolvasni ;-) A kacsát szépen kitolták kiskocsin az asztal mellé, ahol a szakács értõ mozdulatokkal felszeletelte a bõrét, húsát ott a szemünk láttára (megkaptuk a fejet is, ezúttal félbevágva).
Amikor elbúcsuztunk egymástól (James még az korábbi ételmérgezését heverte kifele, kicsit fáradékony volt még), csatlakoztam a kollégákhoz megülni a búcsuestet — abban a hiszemben, hogy már õk is megkajáltak –, de hogy hogynem egy japán étterembe (Acasia, sejtésem szerint a 3. körgyûrûn valahol) vetõdtünk, aholis kiváló húsokat sütöttek ott elöttünk az asztalon (lásd fent) a csinos pincérlányok. Hiába mondtam, hogy egy kiváló ropogós szaftos kacsa már pihen a gyomromban, szegény pincérlányok nem igazán értették ezt, és csak pakolták a húsokat az én tányéromra is…
Ma véletlenül egy mongol étterembe vetõdtünk, ahol még élõzenét is adtak nekünk. Nem derült ki teljesen, hogy ez tradicionális mongol vagy kínai zene, mindenesetre a közönség élvezte. Pechünkre itt az adagok mongol (értelmes) méretûek voltak, mi viszont kirendeltünk vagy nyolcfajta fogást abban a hiszemben, hogy kínai méretû “oszd meg és egyél” típusú kis tálkák lesznek. Hát nem fért el a kaja az asztalon. Küzdöttünk derekasan, de a kaja gyõzött… Azért bosszúból még ettünk desszertet is, hiszen annak mindig van még egy kis hely ;)

Younghe Gong eredetileg egy uralkodói palota volt a Csing dinasztiából, majd az 1700-as évek közepétõl lámakolostor. Gyönyörû faragott-festett épületek, különféle Buddhákkal és más hasonló szobrokkal. Ez nem egy templom, hanem egy komplexum kis lakókabinokkal és ceremoniális termekkel. Ráadásul közvetlenül egy metróállomás mellett van, könnyen megközelíthetõ.
A legbelsõ pavilonban áll egy 18 méter magas Buddha, akit nagyjából egy nagy szál szantálfából faragtak ki (plusz — úgy mondják — 8 méter még a föld alatt, az tartja a felsõ részt, s így 26 méteres szoborról beszélnek).

Van itt nem messze egy talán Váci utca jellegû sétáló/bevásárló utca (Wangfujing daije), ahol azért (a pesti rokonnal ellentétben) vásárolni is lehet nyugalmas körülmények között (míg mondjuk a Silk Marketben a fejedet is lealkudják rólad, ha nem vagy résen). Mi például a teaboltot vásároltuk itt szét, meg is kóstolva a teákat.
Na ezen utca sétálórészének végénél a keresztutca párszáz méteren át kis kajaárus standokkal van tele (talán Wusi daije, the Snack street-ként tuti ismerik), ahol nagyon olcsóért lehet bármit enni. Egy hurkapálcányi bárány-kebab 5 jüan (50 eurocent körül), a többi is hasonló áron — és finom is! Persze a bármibe fõtt tehéngyomortól (a gyengébbek kedvéért pacal, csak elsõre kicsit hülyén néz ki nyersen és egészben a pulton. Elismerõen bólogattak a kínaiak, milyen bátran megkóstoltam. Szegények nem is sejtik, hogy van még nép rajtuk kívül akinél ez ínyenc falat :-) ) a sült skorpióig sokminden belefér, de gyengébb gyomrúak is találnak itt fogukra valót.

Még egy kis közlekedés. A belvárosban nincsenek felsõvezetékek, trolik mégis járnak. Szépen lehúzzák az áramszedõt átkapcsolnak valami másra (feltehetõen aksira) és átgurulnak az árammentes utcákon. Aztán visszacsatlakoznak a “tilalmi zóna” határán a vezetékre, és hagyományos troliként száguldanak tova. Ha jól emlékszem Pesten is volt valami ilyesmi próbajárat (talán Ganz hibridekkel?) de aztán abból se lett semmi…

Ezen a kissé elmosódott képen (amin egyúttal a szmog is megfigyelhetõ [nem, nem köd van, és az objektív is tiszta.]) az a fõleg zöld színben pompázó tábla tetszik. A környék utcáit mutatja, melyik mennyire van bedugulva. Így nem kell bekanyarodva a félórás dugó végére beállni (hacsak pechedre nem azon a szakaszon van dolgod), hanem elõrelátó módon elöbbi vagy késõbbi utat lehet használni. Persze délután 5-7 körül mindegyik piros, de ezen kívûl hasznos egy eszköz.

Rázzuk a rongyot is egy kicsit. ;) Ez itt a szálló alatti uszoda. Majdhogynem olimpiát lehetne rendezni benne, olyan hosszú. Két emelet magas, és a mínusz harmadikon van. Néhány “naplámpát” kéne még felszerelni és akkor még napozni is lehetne a pálmafák mellett :)