Peking: Japánkaja
Az utolsó napok igazán lucullusira sikeredtek. Tegnap az elsõ vacsora egy pekingi kacsa volt, amit James-szel és Claudiával fogyasztottam el — mint utólag kiderült talán az egyik legjobb helyen. A Wangfujing közepe táján egy kis utcában van valami neves étterem (Quanjude), aminek messzeföldön híres kacsája van. Kaptam sorszámot is, hogy az étterem 1864-es nyitása óta a mi asztalunkon éppen hanyadik szárnyas foglalt helyet, de nehezen tudom kiolvasni ;-) A kacsát szépen kitolták kiskocsin az asztal mellé, ahol a szakács értõ mozdulatokkal felszeletelte a bõrét, húsát ott a szemünk láttára (megkaptuk a fejet is, ezúttal félbevágva).
Amikor elbúcsuztunk egymástól (James még az korábbi ételmérgezését heverte kifele, kicsit fáradékony volt még), csatlakoztam a kollégákhoz megülni a búcsuestet — abban a hiszemben, hogy már õk is megkajáltak –, de hogy hogynem egy japán étterembe (Acasia, sejtésem szerint a 3. körgyûrûn valahol) vetõdtünk, aholis kiváló húsokat sütöttek ott elöttünk az asztalon (lásd fent) a csinos pincérlányok. Hiába mondtam, hogy egy kiváló ropogós szaftos kacsa már pihen a gyomromban, szegény pincérlányok nem igazán értették ezt, és csak pakolták a húsokat az én tányéromra is…
Ma véletlenül egy mongol étterembe vetõdtünk, ahol még élõzenét is adtak nekünk. Nem derült ki teljesen, hogy ez tradicionális mongol vagy kínai zene, mindenesetre a közönség élvezte. Pechünkre itt az adagok mongol (értelmes) méretûek voltak, mi viszont kirendeltünk vagy nyolcfajta fogást abban a hiszemben, hogy kínai méretû “oszd meg és egyél” típusú kis tálkák lesznek. Hát nem fért el a kaja az asztalon. Küzdöttünk derekasan, de a kaja gyõzött… Azért bosszúból még ettünk desszertet is, hiszen annak mindig van még egy kis hely ;)