Képek csak úgy…

Ahol aztán nekiindul a hegy, ott egy sikló közlekedik (kötélen húzott síneken menõ izé). A 19. századi angol mérnököknek nem jutott eszükbe a lépcsõzetes szerelvény (lásd pl. Várhegy. Vagy Lisszabon), vagy nem sikerült folyamatosan dõlõ pályát szerkeszteni, de ez egy normál, pályával párhuzamos szerelvény. Ami vicces, amikor épp kaptat a kocsi. A képen az állomásnév tábla a vízszintes, amikor beszálltunk, még a szerelvény is az volt :) Szerencsére lefelé háttal ül az ember, különben elég sokan kötnének ki a szélvédõn belülrõl. Nos ez a vasút az elmés nevû “The Peak” helyre visz fel, ahonnan be lehet(ne) látni a kis országot (ha nem lenne folyamatosan köd. Hol füst, hol pára). A kilátás azért szép, a kaja jó és csak a kilátásnak megfelelõen drága.

A hong kongiaknak van egy kis hegyük (nem hordták szét úgy, mint a szingapúriak). A hegy lábához vezetõ utak felett van egy mozgójárda komplexum, ami reggel lefele, különben felfelé szállítja a lakosokat. Olyan 20 perc “utazás” mire végigér az ember. Ezek az emelt közlekedési folyosók amúgy elég elterjedtek errefelé (amúgy kényelmes, nem az autók között lavírozunk, meg fedett is — ez esõ és nap esetén sem hátrány).

Minden este nyolckor a “világ legnagyobb állandó fény/hangjátéka” szórakoztatja a Victoria kikötõ lelkes közönségét. Mindkét parton egy halom épület világítását (plusz még néhány lézert és reflektort) zenére “táncoltatják”. Nem volt egy katarzis, de azért jópofa ötlet (ha már úgyis itt ez a marhasok villogó felhõkarcoló, miért ne villogjanak együtt).

Alighanem a patkány éve kezdõdhetett el :-)

Ha már közlekedés, akkor mégegy poszt. Arról, hogy itt tíz (10) metróvonal van (tenger alatt, szigetek között), most nem is értekezek hosszan. Ez itt az egyik metró utastájékoztató táblája (minden ajtó fölött van egy ilyen). Szépen villog a következõ állomás, a többi hátralévõ csak világit. Már ez jópofa, de ha a metró egy átszálló megállóhoz közelít, akkor a csatlakozó vonal megfelelõ része is villog. Jaigen: Mint látható általában két állomáson csatlakoznak a metrók. A peron túloldalán az egyik állomáson A irányba, a másikon meg B irányba lehet átszállni (mondjuk, mint Szingapúrban). Nincs lépcsõzés, csak egyenesen át kell menni a peron másik oldalára. Eccerû, de nagyszerû. Na ezért villog a csatlakozó vonal egy része is, hogy most épp melyik irányba megy majd a túloldali vonat.
A táblának van még egy jó fícsöre: “itt szállj le öreg” vagy “a hátad mögötti ajtónál próbálkozz” címû jelzõlámpák (a Pillangó utcánál, meg Lehel térnél bambán rossz ajtónál álló embörz képe megvan?).
Mi mikor érjük utol a kínai technológiát? :-)

Itt is az angolok emeletes busza a szokványos közlekedési eszköz. Csakhogy itt villamos is van, szintén emeletes!

Az ember ilyen alkalmakkor elgondolkodik azon, hogy a világ megérett-e a pusztulásra…
HongKongba (illetve bárhova) megérkezvén (*) az ember készpénzhez szeretne jutni. Mi ennek a módja manapság: odaballag a pénzfakasztó falhoz és tartja a markát. De ha a fal azt mondja, hogy “Debug Error! Program xyz abnormal program termination (Press retry to debug the application)”, akkor az emberfia meggondolja magát és inkább sorba áll a másik masinához. Ami viszont nem hajlandó pénzt adni, és még csak el se mondja, hogy miért. Az kiderült, hogy a PIN-kód helyes volt, annyit hajlandó volt elárulni. Miután ez a jelenség már otthon is elõfordult, még nincs kétségbeesés, csak keresni kell egy másik bankhoz tartozó ATM-et, majd az ad. De az se ad.
Itt fallback történt az õsi módszerhez: egyik fajta készpénzt (EUR) kedves hölgy kezébe helyez, aki ezért másik fajta készpénzt (HKD) ad cserébe.
Ezzel ugyan már eljutottam a szállodáig, de vajon mit fogok mondjuk enni a következõ napokban? Szóval telefon a bankkártya hátulján lévõ számra, mi a töcs van. Aholis egy bájos üzenetrögzitõ finnül gagyog. Kössz. Szerencsére a svéd hablaty után angolul is elmondja, hogy õk bizony hétköznap napközben boldogan foglalkoznak az én összes problémámmal. Csak most vasárnap van…
Nosza, hívjuk a bankkártyaletiltást, azok csak 24 óráznak. És valóban! Elõadom a problémámat, a kislány megértõ, majd elárulja, hogy a hétvégén egész Skandinávia hitelkártyarendszere halott volt (a “meltdown” kifejezést használja a helyzet komolyságát érzékeltetendõ), de épp most indították újra, szóval nyugodtan fáradjak oda a legközelebbi avtomathoz, most már majd szóba áll velem.
Happy end: valóban pénz fakadt a falból.

(*) Megérkezés: a gépbõl kilépve, még ott a gate-nél tábla fogad különbözõ csoportokba szedett nevekkel. Az egyik az enyém. Hmm. Kiscsaj megértõ: nincs nagy vész, csak a csomagom nem utazott velem. De semmi baj, két óra múlva érkezik a következõ járat, azon már rajta van, csak szóljak oda a srácoknak a hetes belt-nél, hogy tudják hova kell majd utánam vinniük.
“Ez jól indul” — gondolta Stirlitz, majd kiballagott az útlevélellenõrzésen túl, hogy keressen egy ATM-et…
Szerencsére ez is happy end lett, bár igaz, hogy nem hatra, hanem éjfélre, de csak megértkezett a szállóba a bõrönd. Legnagyobb meglepetésemre egy speckó “Short transfer to Terminal 1″ cetli lóg rajta. :) Az elõzõ postból talán kiderült, hogy minden volt az, csak short nem, nagyjából 9 órájuk volt a szakiknak hogy ugyanazon a terminálon belül átcibálják a másik gépre. Nem sikerült nekik. Lehet, hogy ez zavart be?

Hongkongba menet egy napot Londonban töltöttem. Faterékkal elmentünk a már múltkor megismert Royal Standard of England nevû, alig párszáz éves vendéglõbe az érdekes nevû Forty Green városkába. Az ale-jük még mindig remek, ezt most meg is toldottuk bárány, kagyló, fish&chips kombóval (melyek szintén igen jól sikerültek), szóval szerencsére nem függtem a repülõgépkajától. Szeretem az ilyen csatlakozásokat, amikor ki lehet jönni a csatlakozóállomáson egy kicsit :)

Hazacipeltünk Finnországból egy kis svéd “ínyencséget”. A Surströmming egy rohadt hal fajta, még a konzerv is fel volt púpozódva (emiatt több légitársaság be is tiltotta a szállítását). Csak pont annyi só van a vizében, hogy a hús még ne kezdjen el rohadni. De hát van ott más rohadnivaló, így rendkívül igényes csatornabûz árasztotta el a környéket a felnyitási procedúra során (csak kültéren fogyasztható). Két és fél ember volt képes enni ebbõl a csodából, itt alant Rudi öblíti le a kenyeret vodkával (a halat nem lehetett leöblíteni, az bizony sokáig velünk maradt). Azért a finnek se semmik a kenyérbe sütött rohadt halukkal, de a svédek ezzel a visznek mindent. Önként készítik és eszik… Ki érti ezt?

A hajó indulás elött még egyszer meglátogattuk a most éppen nyitva tartó tallini vásárt. Belestünk Miklósbá ablakán, és jól hátbafotóztuk, miközben a gyerekek épp nem merték átlépni a küszöböt sem :)