Képek csak úgy…

A mai nap esküvõ miatt elmaradt. Pedig akár a Nine Inch Nails-en is lehetett volna fotózni (ami nem adatott meg mindenkinek)…

Edit és Gábor összeesküdtek ma, majd a Római part környékén kaja, pia és buli a töltött káposztáig. Odafent a Traaabant 600001 Liiiiimuzin látható, amiben az ifjú pár hajtatott ki a Duna partjára.
Sok boldogságot!

Ismét csak címszavakban. Pénteken nem volt kifejezett tervezett program, csak lõdörgés — lesz ami lesz alapon.
A Szigeten délután céltalanul áthaladva a Ladánybenébe ütköztem a Wan2-n. A dobos és a mellette levõ “tükör”:

A sátras szekció vadállatokkal védi saját territoriumát:

A Nagyszínpad melletti Szeparé meglepõ dolgokat is tartogat. Az alábbi urak/hölgyek háttal ülnek a Nagyszínpadnak, és azon a méteres plazmaképernyõn nézik a közvetítést — a Nagyszínpadról (?!):

Végre sikerült megtekinteni/hallgatni Wendigo-t (aki mostanában már a Vízlépcsõn magyaráz) a Queen Emlékzenekarral. A Táncdalfesztivál sátorban nyomtak egy jó teltsátras Queen estét!

Aztán persze Nagyszínpad és Madness. Igazából nem jöttem lázba tõlük, rendes iparosmunka az öltönyös zenekar mûsora, semmi több…

Ezért aztán áthaladtunk a Világzenére, ahol Rachid Taha örömzenéje szórakoztatott minket tovább.
Némi lángosok és egyebek arcunkba tolása után (barátok és ismerõsök összevadászása után) letelepedtünk egy napernyõsátor alá. A feltámadó szél figyelmeztetését figyelmen kívül hagyva ott ért minket az égszakadás… Sajnos a sátortetõ vízhatlannak nem volt nevezhetõ, arra volt csak jó, hogy lassabban áztunk szarrá az apró permettõl, amivé az esõcseppeket konvertálta. Pár órát eltöltöttünk itt és a szomszéd kocsma pultjánál (ahol kiderült az is, hogy a sörhûtõ hátulja kellemes meleg levegõt szolgáltat az átázott szigetelõknek), aztán a vízhozam csökkentével hazakullogtunk a szokásos — immáron menetrendszerinti — buszunkkal.

Idõ hiányában most csak úgy ömlesztve (egyelõre, aztán majd szétvagdalom alkalomadtán).
Második nap egy kicsit töményebb volt, kezdjük elkapni a Sziget-kórt: kóborlás, Sziget-körök egymás után. Persze így lehet olyan meglepõ dolgokra akadni, mint Király Tamás “divatbemutatója”.
Kezdetnek Ska Cubano, akikkel már a Maailma Kylässa fesztiválon találkoztunk Helsinkiben:

Aztán eleredt az esõ, majd leszakadt az ég. A Blues-színpad közönsége feltalálta magát, a környék vendéglátós-sátrait becipelték a színpad elé. Elhangzott a “Köszöntjük a sátrakkal felvonulókat” kiszólás a színpadról :)

Az esõ után irány a Hammerworld, ahol a finn Negative osztotta a perkeléket:

Elértük a Nagyszínpadot is, a The Good, the Bad and the Queen álmosító zenéjét találtuk ott:

Erre-arra tévelyegtünk még, míg egyszercsak a Krisna-sátornál kötöttünk ki, ahol tûzzel (is) játszottak:

Ismét a Nagyszínpad, a Kémiai Testvérek pörgették a biteket, nem értem ehhez minek színpad, pláne a Nagyszínpad… A kép érdekessége baloldalon a hangosító-torony teteje. Az egy “eléggé elzárt” terület, most még az is tömve volt…

Tévelygések közepette éppen az Exit színpadnál jártam, amikor a Rooga nevû osztrák együttes (egyenesen Bécsbõl) a húrok közé csapott. Jól nyomták, õk valami tehetségkutató verseny gyõztesei voltak odahaza.

A be/kijárat környékén egy skótdudás szórakoztatta az egyre csak gyûlõ közönségét. Nagy sikere volt! :)

Alig egy félórás késéssel az efZámbó is rákezdett a Bahián, mérsékelt sátortelítettség mellett:

Kifelé jövet fényes hacukákban Szabadságszobrot és egyéb õrültségeket alakító “mûvészekbe” akadtunk, Király Tamás “divatbemutatója” zajlott éppen az út közepén. Szigetlakókkal interakció is kialalkult:

Esténket a Balkan Fanatic tényleg fanatikus ritmus- és fényjátékával zártuk:

Manu Chao után kis kajálás (ekkor láttuk, hogy nem látunk a Civil soron: a közvilágításon kívül semmi delej nem volt ezen a részen). A sötét Blues színpad (ami szintén itt van) láttán szomorúan konstatáltuk, hogy a Takáts Blues alighanem elmaradt. Ám ekkor kisebb tumultusra figyeltünk fel a közeli kocsmából, amit közelebbrõl fül- majd szemügyre véve mégiscsak rájuk leltünk! :)
Nagyon jó kis testközeli kocsmablúzt nyomtak talán egészen fél kettõig(?) és bizony itt is el-elmendegélt az áram — szerencsére nem túl hosszú idõkre, de a számok közbeni hirtelen vaksötét nem tehet jót a zenészek lelkivilágának sem. Azért Takáts Tamásék jól bírták, a közönség is hálás volt, szóval jó zárása volt a napnak.
Hazafelé kipróbáltuk a buszt, ami a Sziget bejáratától jár szerteszéjjel a városban (mondjuk a Nyugatihoz) egész éjjel (hajnali fél hatig), potom 300Ft-ért “pillanatok alatt” otthon voltunk. Ügyes dolog ez, kényelmes(ebb)é teszi a “hazamenõsök” életét.

Punnyadás után végre Nagyszínpad: a Quimby mutatta be ismét a “biztosítékos” albumát, ami, hát, nem a legkirobbanóbb dalokat tartalmazza. Szerencsére voltak a jól megszokott régebbi dalok is, úgyhogy azért jól éreztük magunkat. Múltkor már nem volt velük a hegedûs Bence a színpadon, most viszont megint ott húzta (nem rosszul, azt meg kell hagyni), szóval úgy néz ki “végleg” zenekartag lett?

Pont egy sörfeltöltésnyi idõ múlva megérkezett az est “sztárcsapata” a Manu Chao. A nézõtérre gyakorlatilag kirakták a táblát: megtelt. Bár mi a lassabb Manu Chao számokat ismertük, azért arra számítottunk, hogy (fõleg) nem azokból fog állni egy esti fõkoncert, hanem pörgésbõl. Így is lett, szinte megállás nélkül végigugrálták az idejüket/ugráltatták a közönséget. 11:08-kor széttárt karokkal jöttek vissza (harmadszorra), és vonogatta Manu a vállát, hogyhát ilyenkor már csendben kell maradni itten, pedig õk még játszanának. Ami ránk is fért volna, hiszen csupán kétszer ment el az áram a Nagyszínpadon a koncertjük közben (lásd a képet fent. Mint késöbb kiderült, a Sziget északi (nyugati) részén még súlyosabb és hosszabb áramkimaradások voltak, a Civil utca pl. gyakorlatilag teljesen bezárt).
Pont bent álltam a színpad közepénél (a torony vonalában) az árokban, amikor az elsõ (hosszabb) áramszünet beütött. A színpaddal szembeni toronyból a tömegelválasztó sávban elkezdett valaki egy fejlámpával ügetni a színpad felé — vicces látvány volt a tök sötétben az az egy pici imbolygó fejlámpa.

A Sziget Fesztivál 15. alkalommal is feldübörgött (igazából már tegnap, az LGT kituggyahanyadik utolsó-utáni búcsukoncertjével). Húzós elsõ nap volt, délutántól hajnalig meg sem álltunk. A szilikózis (hypochondereknek: lásd itt) népbetegség lesz itt, fõleg a Nagyszínpad környékén — füstgépet nem is nagyon kellett használni, hogy láthatóvá válljanak a színes fénycsóvák :-) Odafönt egy igen hasznos túlélõberendezés látható, a folyamatos folyadékbevitel legalább a nyelõcsöveket tisztíccsa.

Nade a program. Világzenével indult, a Gocoo nevû japán lánybandával. A kedves hölgyek iszonyatos méretû dobokat csapdostak igen nagy erõvel. A jó ritmusos zene mellett még látványos is volt. Aztán egy kis punnyadás és körbenézés következett (merthogy minden évben változik egy kicsit a térkép; nem nagyon, csak annyira, hogy érdemes legyen minden évben újrafelfedezni :) ). A kajaárakról annyit, hogy a szerb-konyhánál az elöttem lévõ külhoni turista fizetéskor kikészített egy ezrest a két egytálételért, majd közölték vele, hogy 2250. A megnyúlt arca mellé, csak annyit bírt kinyögni: This is a fucking robbery… És ez még csak az elsõ napja itt.

Hát, voltunk egy ilyenen is. Hogy a végén kezdjem, az Omega maga jó volt: zene is, látvány is, élmény is.
Nade a helyszín és szervezés… :( Elõször is, se az Omega, se a Hungaroring weblapján semmi infó arról, hogy hol is lehetne jegyet kapni. Ha az ember ezt az akadályt mégis sikerrel veszi, még akkor sincs birtokában annak a tudásnak, hogy pontosan hol lesz a koncert. Sebaj — gondoltuk — majd ki lesz táblázva. Nem volt. Sikerült a pálya túloldalán megállni, de így legalább végigcaplattunk a Forma1-es szubkultúra krémjén (errõl legyen elég ennyi, szociológusoknak kiváló kutató terep lenne). Ez a 22. F-1 Magyar Nagydíj volt, ez idõ alatt mégsem sikerült a pálya körül egy rendes utat építeni, közvilágításról már ne is álmondjunk…
Mindezek ellenére odaértünk, egy lepukkant parkolóban álló közepes mértetû színpadhoz, ahol épp parókában parádézott az (akkor úgy gondoltuk) elõzenekar. Hangosítás pocsék, de hát ez így szokott lenni, nehogy jobban szóljanak mint a nagyzenekar. Majd akkor behuzogatják a helyükre a potimetiket (szerencsére ez bejött, az Omega tisztán szólt, mint az állat). Igen ám, de a poénzenekar után felcsörtetett a színpadra Mr. Jordan, hogy õ már nincs a Versenyben (gyk. F1), viszont dobolna nekünk pár számot a zenekarával. Hát legyen, legyintettünk, azt a két-három számot kibírjuk ezzel a szar hangosítással is. A negyedik-ötödik szám környékén már elkezdõdött a füttyögés és ütemes “Omega, Omega!” kiáltozás, de ügyesen lenyomtak legalább 10-12 számot olyan egy óra idõtartamban. Mintha az õ koncertjük lett volna :-(
Na, de aztán végre jött a Kóbor és mindent megbocsájtottunk :-) Kétszer jöttek a végén vissza. És nem a Gyöngyhajú lány volt az utolsó szám, kénytelenek voltak még egy utolsó számot játszani nekünk :) De bácsik, kérem! Legközelebb gondolják át jobban a helyszínt!

Nem kis perverzió kell egy ilyen malac-alakú kolbász elkészítéséhez, de állítólag valami kolbászversenyt is megnyert ez a mû. Azért a fogyasztó lelkiismeretének is jobbat tesz, hogy a rúd-kolbász már nem hasonlít a hús eredeti formájára, mert így, malacformájúan, csak elgondolkodik az emberfia azon, hogyan is készül a kajája… De ha ezen túllendült, és a malac felszeletelve kenyérre került, már tényleg finom; talán tényleg nem tévedtek a kolbászverseny bírái.

Ma bejártam a Parlamentet a pincétõl a padlásig. Természetesen nem turistacsoportként, hanem egyénileg (köszönet a Fõtanácsos úrnak) :) A fene gondolta volna, hogy ennyi “hátsó” lépcsõház van, egy kész labirintus ez az épület. Délután ülésezett is a fél parlament [miután Gyurcsány kért szót, a fél ház amúgy is hézagos sorai teljesen kiürültek], pihenésképpen beültem megnézni hogy is zajlik az ilyesmi. Érdekes volt, na.