Egy svéd õrült bezárta az orchideáját egy dobozba, néhány elektródát kötött rá. A növény “beszéde” szavakká alakul a számítógépen, ami egy blogba kerül. A doboz klímája a blog olvasóinak számától függ (bár a blog címét nem tette közzé a szerzõ, az interneten semmi nem marad titok :-) ).
“Mi van akkor, ha az a kedves ismeretlen, akivel az interneten találkoztál egy gyilkos? Vagy mi van, ha nem is létezik?
A virág egy, a számítógép képernyõje elött ülõ ember azok számára akik azt hiszik a virág egy ember. Amikor a virág a blogját írja, ugyanazon a szinten létezik, mint egy ember a számítógépe elött.”
Na, ez egy érdekes film volt. Anja Salomonowitz öt bevándorló nõ történetét mesélteti el olyanokkal, akiknek valami (meghatározó) szerepük volt a történésekben. Bár a “human trafficking” alatt általában embercsempészetet értünk, ez a film bizony rávilágít, hogy mondjuk külföldrõl egy osztrák kis faluba hazacipelt feleség effektív házifogsága is ebbe a kategóriába esik. Ugyanakkor láthatjuk, hogy még az se tud legálisan boldogulni, aki akar. A (balett-)táncoslányt, akit egy night-clubba vet a balsors, nem tartják fogva ugyan, de a vízuma csak oda érvényes… Hiába szeretne máshol más munkát vállalni, legálisan nem teheti meg… De még egy konzulátus se fenékig tejfel, ott is kihasználják a háztartási alkalmazottat a végletekig, majd amikor szólni mer még az országból is kitoloncoltatják. Hát hiába, diplomatával ne kekeckedjen az ember.
A hölgyekkel nem találkozunk, de a történetüket egyes szám elsõ személyben mesélik el (a többnyire férfi) szereplõk, ami egy plusz csavart visz a filmbe. Gondolkozzunk a bevándorláson…
A My Palestine viszont egy francia rendezõnõ filmje a libanoni menekült-táborokban (ezek nem sátortáborok, hanem kis házakká/falvakká nõtték ki magukat) született és felcseperedett palesztin fiatalokról. Természetesen mossák az agyukat kora gyerekkoruk óta az általuk személyesen sose tapasztalt Palesztínáról: kisgyerekeknek szóló “színielõadást” is láthatunk a gonosz izraeli megszállókról és a hazafias — akár halállal is dacoló — palesztin tinédzserekrõl.
A srácok azt a feladatot kapták, hogy négy képbõl (New York, Párizs, Bejrút, Jeruzsálem) válasszák ki a nekik tetszõt háttérképnek a beszélgetésükhöz, majd ezt persze meg is kellett indokolniuk. Különbözõ érzések kavarogtak, de a nagyrészük inkább elfele tart: Párizsba, NewYorkba (még akkor is, ha Jeruzsálemet választotta háttérnek). Nem nagyon akarnak a táborokban élni tovább — mondjuk érthetõ módon — “vissza”menni meg nem sok esélyük van.
A film után viszont, amikor kiálltak a rendezõk a nagyérdemû elé, elszabadultak az indulatok; fõleg Yaniv Berman fejéhez vágták a szóvirágokat. Az, hogy egy palesztin srác kicsit vehemensen beszélt, talán érthetõ, de hogy egy európai (feltehetõen finn) köcsög palesztin sállal a nyakában mindent jobban kellett tudjon innen, mint a faszi, aki évente egy hónapot tölt az egyenruhában — na az azért egy kicsit sok volt.
Ja, a My Palestine-t nem mutat(hat)ták be a forgatás helyszínén, mert az egyik szereplõ a szabad szerelemrõl beszélt — és ez a felvilágosult palesztinok között már jóformán halálos bûn… Míg az Alpha Diaries-t — amit gyakorlatilag titokban forgatott Berman, csak utólag nézték át katonáék — bárhol meg szabad nézni…
Estére egy érdekes párosítás maradt. Az Alpha Diaries elöbb, aztán rögtön utána a My Palestine. Egy vetítésben, mindkét rendezõ jelenlétében. Hogy ez miért érdekes párosítás?
Nos, az Alpha Diaries egy izraeli tartalékos csapat “hétköznapjait” mutatja be Palesztin területeken Yaniv Berman kameráján keresztül. A kötelezõ három éves katonai szolgálat után még nincs vége a harcászatnak Izraelben: minden évben egy hónapot tartalékosként húznak le a férfiak. Yaniv öt éven keresztül filmezte a tapasztalatait: szinte mindig eredménytelen éjszakai házkutatásokat, turkálást a szipogó gyerekek szekrényeiben, járõrözést — meg persze az Alfa szakasz(?) ökörködéseit a szabadidejükben. Érzik õk, tudják õk, hogy morálisan “kicsit” megkérdõjelezhetõ, amit csinálniuk kell, de — mint mondja — állampolgárként kötelességük a tartalékos szolgálat, az államnak meg kötelessége valahogy reagálni (megvédenie a polgárait) a rakéták és egyéb támadások ellen… Fura egy világ ez. Yaniv így próbál rávilágítani ezekre az értelmetlen történésekre.
A másik iráni film errõl a 90 éves papáról és a féltve gondozott kõkertjérõl szól. Beszélni nem tud, csak motyogni, de talán nem teljesen süket. Viszont valami beütése van neki, ahogy összevadászta a megfelelõen lyukas köveket és felaggatta õket a házuktól nem messze, valahol a sivatagban. Amikor épp nem pásztorkodik, akkor a köveket rendezgeti szorgalmasan, babusgatja õket, avagy az unokákat szórakoztatja. A legjobb része a filmnek, amikor néhány kõ történetét meséli el nekünk: az egyik unokája azért szóban segít a bácsi pantomimjéhez, de nagyon ötletesen adja elõ a sztorikat.
A probléma ott kezdõdik, hogy a falu elöljárói bizniszt látnak a dologban, fel akarják fejleszteni turistalátványossággá a kiskertet. Mivel a családnak égetõ szüksége van vízre meg a többi dologra amit felajánlottak nekik, ez az átalakulás valószínüleg meg is fog történni — a bácsi meg siratja az emlékeit és az azpkat megtestesítõ köveit…
Ha már az idei DocPoint Iránra (is) öszpontosít, megnéztünk két rövidebbet.
Ez a 26 perces film egy idõs tanárnénit és a házában Koránt — és így az ábécét — tanuló gyerekeket mutatja be. Ez amolyan “nyári iskola”-szerû dolog lehetett, mert késöbb kiderült, hogy ha a “másik” iskolában van tanítás, akkor itt nincs. No de nem csak tanulás van, szórakozás is: átslattyognak egy gyümölcsösbe (talán füge lehetett?). Mullah Khadijeh néni pedig úgy mászott fel a fára a lebernyegjeiben, hogy a kölkök (is) csak lestek — aztán persze jóllaktak a zsákmányból.
