Szállásunk ismét a Luggwirth fogadó volt, ezúttal egy szép tágas fürdõszobás, kétszobás lakrész. Ugyan nem kifejezetten pályaszállás, de azt az 5-10 perces autózást reggel és este bõven megérte. Varga Rezsõ és felesége bõséges és ízletes félpanziója és nagyon figyelmes vendéglátása tette teljessé ezt a rövid kis sívakációt. Egyrészt köszönjük nekik, másrészt pedig ajánlom mindenki figyelmébe. Télen-nyáron.

UPDATE: Jobb lassan, mint sohase, itt vannak a moszkvai képek.

Az utóbbi idõk csöndje ezúttal nem a lustaságomnak köszönhetõ, hanem mert lehúzódtunk egy kicsit délre a volt portugál gyarmatra egy heveny napkúrát venni.
Stay tuned! — talán feltûnik még egy-két kép vagy egy kis szöveg ;-)

Fred nyomja a gázt a házi motorosszánján

A hajón sokat dob ez a központi “sétatér”. A nagy, levegõs tértõl olyan szabadabb az egész, ráadásul a belsõ kabinok is ablakosak. Sokkal látványosabb és a kabinok is “frissebbek” (Ez a hajó idén 20 éves, de a Viking hajói is 26 illetve 19 évesek, szóval nem a kor miatt néz ki jobban).
Az étteremválaszték jobb, mint a piros hajókon, de “mulató” rész az itt elég kevés, és az is nagyon széttagolt.
Szóval tényleg elegánsabb, de talán kicsit unalmasabb az egész cucc.

A Tax Free-ben van egy rész a lányoknak. Az összes többi a fiúké.

Végre megint lesiklás!
Egy gyors, három napos (plusz egy utazás) síelésre száguldottunk el az osztrákokhoz Bad Kleinkirchheim-be. -hez. -re.
A szállásunk egy kis panzió volt tíz kilométerre a pályától. Egy magyar pár viszi itt az üzletet. Jól fõznek, a szállás meg elfogadható volt (van néhány fürdõszobás szobájuk, de nekünk sajnos olyan már nem jutott… Viszont ígéretük szerint folyamatosan haladnak a felújítással, jövõre talán már a fenti szobák is saját vizesblokkal rendelkeznek majd).

Elsõ nap a pályarendszer legtetejére (és egyúttal a “bal” szélére) ugrottunk: 2055 méter, Kaiserburg. Egy kétszakaszos kabinos felvonóval nagyjából negyed óra volt az út felfelé.
Sajnos rendes, természetes hó nem nagyon volt, inkább csak a folyamatos hóágyúzás tartotta a fehérséget a pályákon. A szemközti hegy lejtõi szépen zöldelltek… A mínusz tíz fok azonban könnyedén fagyasztotta a hóágyuk permetét, szóval ha nem is tökéletes, de azért jól síelhetõ pályákat találtunk. Errõl, és a szomszédos 1904-es Strohsack pályáiról nem is mozdultunk tovább aznap. A pálya alján ügyesen egy melegvizes (“termál”-nak becézett) medencés komplexum is van, ez igen jól esett az átfagyott — és már sajgó — tagjainknak.

Másnap ugyanott, a fürdõnél parkoltunk, viszont a térképen “jobbra” terveztünk haladni, kipróbálni a többi lejtõt. Legnagyobb meglepetésünkre ez — bár a térképen nem látszik — lecsatolással járt, és az út túloldalára kellett átevickélni, ahol a tegnap látott zöld mezõk között megbújt néhány jól ápolt fehér mezõ is. Gyorsan átfelvonóztunk rajtuk, és ezeken túl baromi jó sípályákat találtunk. A leg(“jobb”)széle a St. Oswald pályarendszere volt, a tetején egy panoráma-étteremmel, de a szomszédos csúcsok alatti völgyrendszerek voltak a legjobbak. Extrém széles, lankás völgyek, finom, nem jeges hóval, csak úgy “úsztunk” a jóban.
Elsõ nap nem töltekeztünk a pályán, de második nap már megéheztünk, úgyhogy a brunnach-i (1908 m) csúcson belapátoltunk egy kis disznót pároltkáposztával. A felvonók egységesen négyig mûködnek, gondoltuk egy három órai indulással bõven és kényelmesen visszasiklunk majd az autóhoz. Ez végül egy jó kis versenysíeléssé vált az idõvel, mert csak négy cikk-cakkból lehetett visszaérni, és ebbõl már ki is egyszerûsítettünk egy felvonást három lesiklópálya keresztbe összekötésével… Az utolsó kulcsfontosságú felvonót már pár perccel négy után értük el, de szerencsére nem nagyon szõrösszívûek a sógorok, így visszaértünk gályázás nélkül.

Harmadnap ügyesen rögtön a St. Oswaldhoz parkoltunk, hogy este ne kelljen ismét átsietni a pályarendszer másik végébe — hiszen az itteni pályák szebbek és jobbak voltak, ráadásul a Nap is töbnyire ide sütött. Nem is mentünk át az út túloldalára az utolsó nap, csak a napfényes völgyeket jártuk be — rövid pihenõkkel tarkítva.

Jól kipihentük magunkat, kellemesen el is fáradtunk, csak az a fránya hat órányi autózás ne lett volna még hátra… ;)

Vasárnap este utazni próbáltunk. Interneten sikeresen becsekkoltunk. Mint késöbb kiderült, ezzel nagyjából háromnegyed-egy órát spóroltunk, de ez gyakorlatilag elenyészõ nyereség volt a még hátralévõ vegzatúrához képest…
Amint a mellékelt ábra mutatja, a terminál gyakorlatilag teljesen megtelt. A jobb oldalon volt még egy kis szabad hely, de ez csak arra lett volna jó, hogy a kunkorodó soroknak legyen hová továbbfejlõdni.

Ez itt a terminál közepe, itt három sor fonódik össze. A kép bal közepén nagyjából a piros-sárga hátizsákos hölgy a vége a check-in pultokat jobbról kerülõ biztonsági ellenõrzésre váró sornak; rögtön mellette a fekete pólós faszi meg a pultokat balról kerülõ sor végét jelöli (ez az a sor, ami a bejárat elé türemkedik, mielött visszafordulna). Igen a sorok összeértek…
A kép közepén lévõ szürke táblánál végzõdik (kezdõdik?) a check-in sor (ez az amelyik kisebb ívben kanyarodik a képen jobbra). Ez azért volt jó, mert ha az ember nem koncentrált nagyon-nagyon, akkor könnyen rossz sorban araszolgathatott egy darabig, amivel értékes tízperceket is el lehetett vesztegetni.

Ez a terminál másik oldalról, itt még van egy kis szabad padlófelület.

Mindkét oldalon a check-in pultokkal egy vonalban kezdõdik a biztonsági terület, itt már nem nagyon lehet fényképezni, pedig az igazi buli csak ott kezdõdött. A pultok mögött a két sor találkozik és onnan mint egy kígyó funkcionál elvileg. A két sor találkozásánál szokott álldogálni a beszállókártyát ellenõrzõ leányzó (hogy ide tényleg csak utasok kerüljenek), na õt már korábban elsodorta a népharag — veszélyesnek ítélték berakni õt a tömeg közepére, pedig méhecskemellényes rendõrök is cikáztak körülöttünk, de õk is csak tanácstalanul forgatták a fejüket.
Innen egy nem meghatározható sorrend szerint valahogy a csomagvizsgáló szalagokhoz jutott a tömeg. Bár voltak terelõszalagok, de hogy melyik hova vezetett, nem nagyon lehetett látni. A check-in pultos sarkon ki volt téve egy tábla, hogy ha itt állsz, akkor még 30 perc várakozás van még elötted. Na ezt elérni kábé egy órába tellet odakint. Asszem nem árulok el nagy titkot, hogy a “30 perces” táblától még egy óra volt a herce-hurca, úgy, hogy egyszer (kétszer?) kiemeltek (illetve áttereltek) minket egy-két kanyaron, mivel a gépünk már “mindjárt indul”. Végül beindították a bal szélsõ, eddig árván álldogáló röntgengépet is. Amikor ide “áttoltak” minket, az rögtön le is rohadt. Majd “párperces” várakozás után elindult, majd ismét leállt. A “rövidebb” leállások attól voltak, hogy a képernyõt bámuló bácsi felpattant a helyérõl (ilyenkor ugye nem megy a szalag), átszambázott a sor végén a gyanús csomagokat vizsgáló kolleganõjéhez, és megmutatta neki az õ monitorán, hogy mire kell majd figyelni a következõ átvizsgálandó poggyászban.
Na, túljutottunk a vizsgálaton, pont akkor léptünk be a tranzitba, amikor a gépnek indulnia kellett volna. Szerencsére nem indult. Alig húsz perccel késöbb már a buszon álltunk, ami a géphez szállított volna, de azt még nem engedték el, mivel még mindig hiányoztak páran. Aztán mégis. Végül megérkeztünk a géphez, mindenki boldog, T+40 percnél tartunk. Ekkor a kapitány közli, hogy majdnem jó, most már csak a maradék hat utast kell megvárnunk :) Aztán megjöttek õk is. Pont egy órát késett a felszállás.